Catherine O’Hara – Kevin mamája
A színésznő, akit egy egész ország „Kevin anyukájaként” ismer. Talán ennél több információ nem sok ember fejében van a január végén elhunyt Catherine O’Hara színésznőről, pedig jó pár filmben szerepelt.
A színésznő, akit egy egész ország „Kevin anyukájaként” ismer. Talán ennél több információ nem sok ember fejében van a január végén elhunyt Catherine O’Hara színésznőről, pedig jó pár filmben szerepelt.
A színtanácsadás körül van egy makacs mítosz: hogy csak „tökéletes természetes fényben” lehet hiteles eredményt kapni. Valójában a jó szín minden fényben jó, a rossz minden fényben rossz. Írtam erről egy józan, érthető cikket – misztika nélkül.
Színtípus, kapszula-gardrób, „kötelező” fazonok, testalkattípusok, XY-módszerek – miközben alig kapsz levegőt a 38-as farmerben. Ebben az írásban nem a rendszert dobom ki, hanem azt, hogy miért nem érdemes ráépíteni az egész önképed.
91 éves Sophia Loren, a nagy (filmes) femme fatale-ok egyike. Nemrég láttam az 1995-ös Még zöldebb a szomszéd nője vígjátékban, ahol 61 évesen is tündökölt. Van egy nagyon jópofa jelenet a filmben. Sophia egy bevásárlókocsit tol
Clara egy teljesen átlagos 41 éves, két gyermekes angol családanya. Átlagos életet él. Se a munkájában, se az otthon töltött idejében nem szükséges igazán komolyan vennie a megjelenését, így őt is utolérte a slamposság mumusa, mint oly sok nőt és férfit. Hétköznapjait szinte csak farmernadrágban és kapucnis pólóban tölti. A legtöbb, amire ideje és energiája jut, az néhanapján egy hajfestés, és a problémás bőrtípusára felkent alapozó.
Görgetés közben vettem észre ezt a ruhát a hírfolyamomban, és még hunyorogva közelebb is hajoltam a képernyőhöz, hogy jobban lássam a részleteit. Amint ez tudatosult bennem (hogy erőltetnem kell a szemem, hogy felfedezzem a ruha részleteit), már el is engedtem a lehetőségét.
Évek óta tervezem már, hogy írjak róla, egyszerűen csak azért, mert az egyik kedvenc színésznőm. Kristin Scott Thomas idén májusban töltötte be a 65. életévét, így megkésve bár, de talán még időszerűen jöjjön egy poszt, ami róla szól.
Andrew Scott MET gálán viselt összeállítása nagyon megmozgatott titeket tegnap a Facebookon. Az extrém színvilág extrém érzéseket vált ki belőlünk, ami rávilágít a tényre, mennyire vizuális lények is vagyunk. És a vizualitásuk mennyire szubjektív.
A héten találkoztam egy hölggyel, aki tizenhat éves kora óta a vörös összes árnyalatára festette a hajszínét, és elérkezett számára a felismerés: bizony lehet, hogy nem is ez volt az ő színe! Szerette, jó volt, de
Jó színész, de nem szeretem a karaktereket, amiket játszott – ahogy édesanyám összefoglalta Gene Hackmannel kapcsolatos ambivalens érzéseit tökéletesen tükrözi, hogy miért is nevezünk valakit piszkosul jó színésznek. Mert a piszkos alakokat is olyan meggyőzően alakítja, hogy beleborzongunk. Egy gesztusa, egy fintora, egy szemvillanása benne marad az ember fejében.