„Bármit akarsz mondani, mielőtt másnak mondanád, előbb mondd magadnak!”
Lucius Annaeus Seneca
Fiatalkorom egyik legnyomasztóbb élménye egy sminktanácsadás volt.
Zéró tapasztalattal, lelkesen, izgatottan érkeztem úgy, hogy egy szempillaspirál se volt még a kezemben. Annyit talán elárulhatok, hogy a hölgy egy ismerősöm kozmetikusa/sminkese volt, ami akkoriban nagyjából egy kaptafát jelentett az oroszból sebtiben átképzett angol nyelvtanárok szakmai színvonalával.
Felesleges részleteznem az élményt, ami sokkolóbb volt, mint egy bugyira vetkőzés egy oktatókórházban, húsz rezidens és két, halálosan fásult orvos előtt.
Ha röviden szeretném összefoglalni, lélektelen, fizikailag kellemetlen, szakmailag erősen megkérdőjelezhető hatvan perc volt, ami évekre vette el a kedvemet attól, hogy egyáltalán sminkeszközök közelébe menjek. A legemlékezetesebb mondata a hölgynek (amikor megkérdeztem, hogyan rúzsozzam magam) az volt, hogy minek is fáradnék ezzel, ilyen ronda, vékony szájjal? Nekem ez felesleges.
Pontosan ez a réges régi emlék jutott eszembe, amikor a minap egy vendégem azt mesélte el, hogy neki tizennyolc-kilenc éves korában egy sminkes azt javasolta, hogy mivel az arca alkalmatlan bármilyen esztétikus smink elkészítéséhez, inkább húzzon rá valamit a fejére.
Ezt viccnek szánta? Sajnos nem.
Nagyon sok ehhez hasonló történetet hallottam már az elmúlt években tőletek, de azt hiszem ez viszi eddig a pálmát.
Természetesen van, aki a nyers őszinteségben hisz, valaki igényli is ezt a fajta Csernusi-kommunikációt, véleményem szerint azonban nagyon sok árnyalat létezik a tényszerű, humánus közlés és a szimpla bunkóság között. Mert azért valljuk be: azt javasolni a másik embernek, hogy húzzon zacskót a fejére, mert annyira ronda, nem utal túlzottan magas intelligenciára.
Senkinek se feladata szubjektív ítéletet hozni a másik fizikai adottságai felett!
Nincs csúnya, nincs szép.
Genetikai jellemzők vannak, fizikai, csontozati sajátosságok vannak, melyeket láthatunk szebbnek, esetleg akár karakteresebbnek is (csúnyának?), ez azonban pusztán a mi, egyéni ízlésvilágunkat tükrözi.
Se egy fodrászt, se egy sminkest, se egy stylistot nem befolyásolhat a munkájában, hogy azt, akivel foglalkozik szépnek látja-e, vagy sem? (Esetleg kedvesnek, unszimpatikusnak, gazdagnak, szegénynek, fiatalnak, öregnek stb.)
Ezek mind teljesen lényegtelen tényezők.
Mindenkiből ki kell tudnia hozni a maximumot, mindenkinek tudnia kell javaslatot tennie. Pozitív javaslatot. Nem negatívat, az többnyire megy amúgy is mindenkinek, szakértő nélkül is. 🙂
Sajnos nagyon sokszor találkozom az utóbbi mentalitással. Amikor a szépségiparban dolgozók megfeledkeznek arról, hogy olyan hétköznapi nőkkel és férfiakkal foglalkoznak, akik megbíznak a tudásukban és az értékítéletükben.
Úgy vélem, ezzel a helyzettel visszaélni, vagy kárt okozni, sokkal nagyobb felelősség, hiszen ez a szakmai terület pont a bizalomról, az együttműködésről, a külsőről szól.
A vendég nem egy modell, nem egy próbababa, nem egy termék, nem a kétezredik a sorban, hanem az aktuális egy, aki ugyanannyi figyelmet igényel, mint előtte és utána bárki más.
A kritika mögött többnyire palástolt hiányosságokat találunk.
Utólag átértékelve azt hiszem a fent említett kozmetikus/sminkes hölgy pusztán nem akart még a kirúzsozásommal is foglalkozni. Vagy annyira unta az egészet, amennyire látszott, vagy nem volt már ideje ezzel is bajlódni. Ő megtette a kötelességét egy csipet szájfénnyel, miért is akadékoskodtam a rúzs miatt, nem igaz?
Az ehhez hasonló kritikai kinyilatkoztatások a legtöbbször bizony inkább tükörként értelmezendők: a másik oldal szakmai felkészületlenségét, tapasztalatlanságát, hiányosságát palástolják. Kevesen vallanák be, hogy ne haragudj, de én nem tudom ezt megcsinálni. Egyszerűbb (és egyben felelősségmentes) a másikat hibáztatni azért, mert túl kevés a haja, túl vékony a szája, túl ráncos a szeme, túl nagy a hasa stb. (Aminek értelme nagyjából annyi, mintha az eget kárhoztatnánk, amiért felkelt a nap.)
Természetesen előfordul, hogy valóban fennálló tényezőről van szó, de a kevés hajból, a vékony szájból, a ráncos szemből és a nagy hasból is többet lehet kihozni, mint a semmi. Minimum egy esélyünk mindegyikkel van. 🙂
Nincs reménytelen helyzet – álljunk ki magunkért!
Ha bárki arról próbál meggyőzni minket, hogy menthetetlenek vagyunk, bátran éljünk az egészséges kétkedés jogával! Ha valaki azt javasolja, hogy húzzunk valamit a fejünkre, álljunk fel, és hagyjuk ott. Tényleg. Felejtsük el. Nem ő az, akitől bármi hasznosat is tanulhatunk. Merjük kimondani: ez a megjegyzés nekem kellemetlen, zavaró, bántó, vulgáris. Nem értek egyet vele.
– Biztos csak én látom rosszul! – ez a fajta atrocitás sokban hasonlóságot mutat a bántalmazással, sokszor hallom, hogy az elszenvedői teljesen elbizonytalanodnak, és keresik azokat a hibákat, deformitásokat magukban, magukon, amikre ilyen erőszakosan felhívták a figyelmüket.
Holott ezek nincsenek is ott! Hogyan is lehetnének?
Ha már megtörtént, engedjük el!
Visszagondolva, két perc is túl sok volt, amit az adott hölgy tanácsadásának megemésztésére áldoztam, nemhogy évek. Most már persze egészen másként értékelem a találkozásunkat, igazából hálás is vagyok neki ezért a sokk-élményért, ugyanis tökéletes ellenpéldájaként szolgál minden egyes nap annak, hogyan NEM szeretnék kommunikálni az emberekkel. (És nevetve, bármikor, bátran kirúzsozom magam.)
Ismerjük fel, hogy kizárólag rajtunk múlik, meddig cipeljük egy ilyen ítélet terhét a vállunkon! Vonjuk le a tanulságokat és haladjunk tovább! Valóban egy olyan ember szemüvegén keresztül szeretnénk látni magunkat, aki rondának, kevésnek, értéktelennek ítél meg minket?
Ugye, hogy nem?
🙂
"Mi értelme van egy ruhának, ha nem inspirálja a férfiakat arra, hogy levegyék rólad?" Françoise Sagan
