„Ismét divatos utcai viselet a sportcipő!” – fogalmazhatnánk egy trendinek szánt cikket, a valóság azonban az átlagos utcaképet tekintve inkább az alábbi főcímért kiállt:
„Sportcipő. Népbetegség.”
Ha figyelni kezdjük, egyszer csak azt vesszük észre, hogy mindenhol ott vannak. Körbevesznek. Alattomosan, feketében surrannak. Átvették az uralmat, és évek óta kirobbanthatatlanul fertőznek öltönyt, kosztümöt, kisruhát, nagyruhát, farmert, csinost és kevésbé csinost, színházit, piacozósat, szépet, nem szépet egyaránt.
Nem válogatnak, bár kiemelten veszélyeztetettek a férfiak, a tinédzserek és az idősek.
A sportcipő kiiktatása a hétköznapi viseletből már-már hitet próbáló kihívás, a felnőtt lét beavatási szertartásainak egyike. Igazi függőségi csiki-csuki, hiszen a lábunk (és a kényelmi érzetünk) vissza-visszakívánkozik a belakott környezetbe. Az olyan jó volt! Otthonos. Kiruccanós. Mindenhova jó. Bármit megmászós. Bekoszolós. Játszós. Tizennyolc éven aluli életérzés.
A sportcipők nemtelenek. Bár tehetünk kísérletet színkódjaik alapján besorolni őket, de mutációik száma oly magasra nőtt az elmúlt években, akár a hulló falevél. Ott van belőlük a magas sarkú. A lapos sarkú. A rózsaszín, a babakék, a hupilila, a tépőzáras, a gumitalpas. A fehér. Külön faj.
Ott van, amelyik azt állítja, hogy ő komolyan vehető, mert hasonlít valamire, ami igen. Pedig nem. Van, amelyik annyit ad, amennyit ér: kétszázért, két méter után leválik a talpa. De így szeretjük. (Hát nem szeretnivalón beleizzad a lábunk?)
És hát ugye ott van a nájkis, meg az etnós-zarás, a topánkás-fűzős, és a „kötelező-konverz”, a gerincet javítós gurulós, a megörökölt verzió… és különben is, Viktória is hordja (aki Beckham), Rihanna is ebben suhan két koncert között, és ma már mindent mindennel szabad. Esküvőre, állásinterjúra, diplomaátadóra, operába. A sportcipő inváziót abban a pillanatban lezártnak tekinthetjük, ahogy meglátjuk II. Erzsébet lábán. (Ő még immúnis, örök hála, de ki tudja, meddig? A szivárvány kalapocskáktól csak egy ugrás a dekadens sportcipő-lázadás!)
Néha eltűnődöm rajta, vajon visszavágynak-e még az eredeti élőhelyükre? Vajon ábrándoznak-e régmúlt dicsőségükről, a talpuk alatt sercenő salakpályákról, a mélyedéseikbe vágó biciklipedálokról, a futás szabadságáról? Vagy mindezt rég elmosta tudatukból a sportcipő nemzedékek elvárosiasodott láncolata, és már csak a nagy öregek emlékeznek rá, milyen is valójában a sportcipő-lét? A modern sportcipőknek lehet, hogy már csak egyetlen lét-célja, mindenhová befurakodni…
Szóval reneszánsz a tornacsuka, és bütykös lábra mégis, mi egyebet? És mi más passzolna a hátizsákhoz? Neki lehet a szandált zoknival? Sebaj, majd a munkahelyen átugrunk a csinosba, vagy az ebédlőig egyensúlyozunk a tűmagason, de a metró után már a százezer kilométeres, elvált talpúban fogunk sietni. (Az nem ér, az utcán nem számít, úgyse látnak többé az elsuhanó autókból.)
És igen, a metró. A szociális vetésforgó. A türelmetlenül besoroló lábak tömege. Igazi fertőzés zóna. Nevezhető sportcipő-paradicsomnak. Lelakott, ellazult, kikényelmesedett, szétkopott műbőr és fröccsöntött gumi áradat, ameddig csak a szem ellát. Mert nem ám legalább félévente-évente egy friss és új! Jó lesz ez még, a cipész-megragasztja, a cipőfűzőt kicserélve, és egyébként is FEKETE, azon semmi se látszik. Rátakar a farmernadrág. Rosszabb esetben a szövet. A sportcipők pedig jobbról-balról kacsintóst játszhatnak, kicsit kihúzva magukat: nocsak, mégsem én vagyok itt a legrosszabb bőrben. (Mármint… miféle bőrben?)
A sportcipők messziről felismerhetők, különös ismertetőjegyük (mely alaktól, színtől, márkától, trendiségtől, és koszosságtól függetlenül igaz), hogy hasonlatosak a hétfő reggel szép házak elé húzott szemetesekhez: kicsit büdösek, kicsit kupisak, kicsit disszonánsak, eléggé belerondítanak az összképbe, de egyszer csak jön értük a kukásautó.
Azért mégis inkább jobb lenne előbb, mint utóbb.
"Egy nő szépsége nem a ruhákban, amiket hord, nem az alakjában vagy a frizurájában rejlik. A nő szépségét a szemében találod, mert a szem bejárat a szívhez, ahol a szeretet lakozik." Audrey Hepburn
Nagyon nem értek egyet a cikkel, már az elejétől kezdve rosszul éreztem magamat tőle, hiszen mégis mi baja lehet bárkinek is azzal, ha valaki sportcipőt hord a mindennapokban. Én személy szerint nem szeretem a bőrcipőket, csúnyának tartom őket.
Természetesen ha olyan alkalom van, akkor nem sportcipőt veszek fel, de ha tehetem nem öltözök ki és nem csak a cipőn spórolok az eleganciával. Engem ugyanis feszélyez ha ki kell öltözni, sosem érzem magam jól már egy ingben sem. De ismétlem, egy esküvőn azért nyilván elég hülyén néz ki, ha alulöltözik valaki.
Én a mindennapokban a póló+farmer kombinációban érzem magam jól és nekem ehhez a leginkább a sportcipő passzol stílusban és kényelemben is. Mondanám, hogy nem nekem szólt a cikk, de a férfiakra is külön felhívod a figyelmet, hogy ők is bűnösek. De egyszerűen nem értem miért, mi a probléma ezzel az egésszel. Azt a részét megértem, hogy igénytelennek tűnhet ha már eléggé használt darab van valakin, de egyrészt nem engedheti meg mindenki magának, hogy állandóan új cipőt vegyen, másrészt meg attól, hogy néhol szakadtabb vagy van valami hibája, attól még hordható egy-egy pár. Bennem abszolút nem kelti azt az érzést, hogy valaki igénytelen, ha lelakott a cipője, hiszen a cipő azért van, hogy használjuk, a föld pedig természetesen koszos.
Megjegyzem, elég sokszor hozzám nőnek a cipőim, úgyhogy amíg a talpa/sarka nem megy szét én is agyonhordom őket, már csak amiatt is, hogy minek vegyek másikat, ha azok még használható állapotban vannak… Nem kell ész nélkül fogyasztani és kidobni valamit azért mert nem tökéletes. Inkább ez a népbetegség, nem a sportcipő-imádat.
Kedves Dani!
Köszönöm a hozzászólást.
A tárgyaknak van funkcionális értékük, ez igaz.
Ugyanakkor esztétikai értékük is van, a kettő elválaszthatatlan.
Úgy vélem, a tárgyak (cipők) esztétikai érték nélkül olyanok, mint az étel fűszer nélkül. Lenyelhetők, de nem lesznek finomak. Az öltözködés több, mint egy lyukadásig rongyolt cipő. A ruháink többek puszta fizikai térelválasztónál, melyek megóvnak a hidegtől, és mások tekintetétől.
Az elegancia nem pazarlás, a harmoniára való törekvés nem céltalan, az igényesség nem másoknak szól, hanem önmagunknak.
Amint belül, úgy kívül, és fordítva.
Mert megbecsülöm saját magamat azzal, hogy nem járok agyonhordott cipőben. A cipő tartást ad. (Egy sportcipő nem sokat.)
Mert a cipő jelképez: haladást, lendületet, ritmust. Az úton tart. A cipő a kapcsolat a földdel, az anyagiakkal, az élettel, a célokkal. A cipő az utitársam. Nem szeretnék az életen lekopott sarokkal áthaladni. Nem szeretnék belekényelmesedni az előttem járók szabályaiba. Miért is kellene?
A szépérzék, az igényesség, a törekvés, a fejlődés, az odafigyelés sok-sok finomság, ami többé és gazdagabbá teszi az életet.
Ahogy az is, hogy nem állva étkezünk egy gyorsétterem árnyékában, hanem megterítünk, és gyertyát gyújtunk, és villát törlünk, és áldást mondunk.
Odafigyelünk a ruháinkra. És igen, ha szükséges, veszünk egy újat, és megköszönjük a régi cipőnknek, hogy idáig épségben elhozott minket.
🙂
Üdv!
Timi
Kedves Dani,
Szerintem nem kellene rosszul érezned magad. Ha számodra a sportos cuccok teremtik meg a komfortérzetet s a farmer&póló&tornacipő összeállítás működik a közegben, ahol élsz (tehát nem egy elit szálloda recepciósa vagy, mondjuk), akkor hordd nyugodtan. Nekem kimondottan tetszenek a lezseren öltözködő, sportos férfiak, a férjem is inkább ez a vonal. A lényeg, hogy a sportos ne legyen egyenlő az igénytelennel. Ne legyen piszkos, lyukas, széttaposott az a cipő. Stílusában illeszkedjen a többi ruhadarabhoz. A sportboltokban külön árulják az utcai viseletre szánt – semlegesebb színű, casual kialakítású – és a valóban futásra, sportra szánt funkciós cipőket. Na ez utóbbiak nem valók utcára semmiképp. De a lényeg, hogy olyasmit hordjon az ember, amiben önazonos lehet. Ha valamiről úgy érzed, nem a tiéd, nem kell erőltetni, úgy gondolom.
Szia Timi!
Pont a héten láttam én is két huszonéves csinos csajszit és mikor lefelé téved a tekintetem szörnyülködtem el, hogy az egyik lányon igazi -nem a városi, amit főleg a férfiaknak árulnak- sportcipő volt. Olyan kiábrándító volt… de azok, amiket azonnal betiltanék: a neon színű és a magas sarkú. Egyszerűen szavakat se találok rájuk…
És igen, vannak élethelyzetek ahova valók, a sportoláshoz 🙂
Köszönöm a válaszod :). Egyébként teljesen egyetértek az egésszel, amiket írtál a cikkben, remélem, hogy nem vetted támadásnak a hozzászólásom. Csak azért éreztem magam nagyon is érintve, mert nekem most ez az élethelyzet jutott és kb a fogorvoshoz veszek fel olyan cipőt, amit felsoroltál meg, ha eljutunk étterembe. 🙂 Kicsit rosszul érzem ettől magam, hogy a normális utcai cipőimet nem nagyon tudom kihasználni, meg viccesnek is, amikor egy szimpla tesco-s vásárláshoz az átlaghoz képest szebben felöltözöm (na nem kiskosztümre gondolok azért :)). Ezért is merült fel bennem a kérdés, hogy vajon az anyuka vákuumban élő nőknek lehet-e valami jó megoldás. De hála Istennek van, mert a felsorolt cipőtípusokból is valóban szép választék van és a legtöbb kényelmes és praktikus is ?
Más:Nekem pl teljesen természetes, hogy alkalomra alkalmi cipőt veszek, mert így neveltek. És én sem tartom formabontónak a fent felsorolt alkalmakra a sportcipőt. Sőt, a klasszikus fazonú sportcipőkkel ki lehet kergetni a világból. Ma amúgy ösztönösen figyelgettem az emberek lábbelijét. Itt a nejlonharisnya papucs kombó dívik az időseknél. Nagyon durvaaa :), a középkorúak egész jól vizsgáztak. 10-böl 9 emberen normális bőr cipő volt. 🙂
Kedves Mariann, nem vettem támadásnak, egy hozzászólás tükrözhet más véleményt is akár, mint az enyém. 🙂
Az anyuka-vákuum egy találó kifejezés, igen, ez egy kicsit átmeneti állapot, ami áthidaló, vagy ideiglenes megoldásokat szül, főleg ha olyan darabokról van szó, ami bekoszolódhat, tönkremehet, elszakadhat stb.
Nagyon sok anyukával találkozom, és úgy látom, ezt mindenki a saját személyisége és lehetőségei szerint próbálja kezelni, nincs mindenkire vonatkozó szabály. Valaki még az oviba se hajlandó kompromisszumot kötni, akkor se, ha „kinézik, mert túl elegáns”, mások pedig tovább húzzák a mackónadrág lélektani határvidékét.
A gond ott kezdődik, amikor ezen a határvidéken is maradnak.
🙂
Üdv!
Timi
Napokban kellene cipőt vennem, majd meglátjuk. Amúgy sportcipő (vagy hasonlónak kinézőn) kívül van más is?
Minden szavával egyetértenék, ha a 42-es lábamra lehetne szép cipőket kapni, ami nem lapos, mint a papír, nem esik szét két hónap alatt és nem is kerül fél havi fizuba.
A fehér edzőcipő viszont megbocsájthatatlan, és a fehér zokni is, legyen az bármilyen cipővel. A neon színek, jajj. Vagy a kisestélyi és Converse cipővel.
Imádtam a cikk minden szavát az ironiával, jó lenne visszafelé mozdulni kicsit az elegancia irányába.
Kedves Ildi!
Köszönöm a hozzászólást, örülök, hogy tetszett a cikk.
A családban is van 41-42-es anyuka láb, és sajnos nagyon nehéz (nem sportcipőt), és jó méretet találni. 🙁
Üdv!
Timi
Utóbbinak én nem örülnék. Mármint aki szeretne, meg akinek jól áll, az természetesen mozduljon az elegancia irányába.
Kedves Timi!
Nagyon tetszik ez az írásod (is). Szerinted mi a megfelelő alternatíva egy otthon-piac-játszótér háromszögben ingázó anyuka számára? Mert nekem is van kommersz converse és farmerszoknyához balerinás olcsó slipon ( amit nyilván kihajítok, ha elkezd leharcolódni, mert 2000Ft-ért egy szezont ha kibír, akkor az szuper)… És keserédesen mosolyogtam a cikken, amíg aztán azt éreztem, hogy nem is vagyok egyedi, mert a cikked minden szava egyre jobban égette az arcomon a bőrt… De akkor miben járjak, ha nem ezekben? Kicsit lehetetlen küldetésnek érzem és paradoxnak is a stílusosan , csinosan a 2 és féléves gyerekkel homokozó anyuka imidzsét. Igazából sajnálnék egy minőségibb darabot homokozóba használni. Szerinted ebben van aranyközépút?
Kedves Mariann!
Köszönöm a hozzászólásodat, a cikk nem a homokozóba/ vezetéshez/ kiránduláshoz/ kiruccanáshoz viselt balerina/jacht/basket/sneakers cipők ellen szólt, természetesen nem viselünk tíz centis körömcipőt minden élethelyzetben (ami forma véleményem szerint bűn az emberiség ellen, és be kellene tiltani mint egészségkárosító eszközt).
Ez a cikk elsősorban a jelenségnek szól, mert egy sportcipő/edzőcipő/futócipő nem olyan alapdarab, mint mondjuk a fehérneműnk, nem viseljük például esküvőn, kormányhivatalban, irodában, diplomaosztón, koktélpartin stb.
Mégis a köztudatban ez egy bocsánatos tévedésnek tűnik (de hát ez az egy cipője van), főleg a férfiaknál elkeserítő (tisztelet a kivételnek), és néha egyszerűen nem értik meg, hogy miért nem illik a szövetnadrágjukhoz a nájk felirat. (De hát szép, kék!)
Alternatívát nem feltétlenül a sarok jelent, már tud csinosabb casual/városi lenni, és elég sok variációban kaphatók a mokaszinek, loaferek, kis sarkas ballerinák, női oxfordok, nyitottabb félcipők stb. Szerintem sokszor csak a szándék hiányzik, a választék (viszonylag) adott.
Bár Ildikó hozzászólására is reagálva, tudom, hogy a kicsi és a nagy női láb külön kihívás sajnos a mai világban, ha cipővásárlásról van szó. 🙁
Szép napot!
Timi