Képmanipuláció a fotózás kezdete óta létezik. Az ember mindig is feszegette a valóság határait, egy-két apró csel segítségével nemcsak a képek minőségét, de lényegi üzenetét is megpróbálta megváltoztatni. A retusálás hosszú évtizedekig szakemberek kiváltsága volt, melyről igen kevesen tudtak érdemben nyilatkozni. Majd elkövetkezett a számítógép és grafikai programok térhódítása, és eljutottunk abba a stádiumba, hogy nyugodt szívvel kijelenthetjük: MINDEN, amit a környezetünkben nyomtatott formában látunk MANIPULÁLT.
A retusálás őrülete a nyomtatott sajtóban bontotta ki szárnyait, de a legújabb technikáknak köszönhetően már a mozgókép világába is átkúszik, először csak virtuális termékmegjelenítésekként, később valós időben retusált műsorvezetőkkel, színészekkel kísérleteztek/kísérleteznek a stúdiók.
Önmagában a fotóretusálás nem számít bűnös műveletnek. A fényeket, a színhűséget, a rossz helyen megcsillanó árnyékokat, a bőrtónust finomítani szinte alapfeladatnak számított már a digitális korszak beköszönte előtt. A képeket színezték, részleteket takartak ki, vagy megvágták a jobb kompozíció érdekében. Vannak feladatok, melyekkel a fénykép értéke növelhető.
A kérdés (ami úgy tűnik egyelőre megválaszolatlan marad) napjainkban nem az, hogy szükség van-e retusált valóságra, inkább az, hogy ez a nem létező valóság milyen hatással van az emberek énképére, a társadalom elvárásaira? Hol húzódik a határ a káros üzenet és az esztétikus kép között? Mikortól kell jelezni egy képen, hogy anatómiailag képtelen torzításokat alkalmaz?
A gyermek bizonyos kor fölött tisztában van azzal, hogy a mesék világa fantáziavilág, hogy a valóságban nem verheti kupán a testvérét a vasalóval, mint Jerry tette Tommal az aznapi adásban. A magazinok, divatmárkák érve is hasonló: feltételezik, hogy felnőtt emberek képesek megkülönböztetni a valóságot az általuk tálalt ideális képtől. Abban a világban azonban, ahol Demi Moore testét egyszerűen lecserélik egy modelléra, Beyoncé-ből fehér, szőke, vidéki kislányt faragnak, Lady Gagát szoborrá faragják, a legjobb szándékkal is nehéz objektívnek maradni. Aki úgy gondolja, teljes mértékben immúnis a 24 órában özönlő képi üzenetekre, áltatja magát.
Szélmalomharcnak tűnik a realitás talaján maradni. Az arányok (értékek?) már-már ijesztő mértékben félrecsúsztak. Egyes képek olyannyira megnyomorítottak, mintha egyenesen a szemünkbe nevetnének! Hány emberen megy keresztül egy fotó, mire poszteren, divatmagazinban, óriásplakáton elénk kerül, és a rendszer egyik torz mellékterméket sem veti szemétre. Az üzenet egyértelmű: ennyire tartják a fogyasztóikat. Vaknak és manipulálhatónak.
Álljunk meg néha és nézzünk rá józan paraszti ésszel a megállóba kitett plakátra, a pláza üzleteiből ránk köszönő képekre, a reklámokra. Elég egyetlen kérdést feltennünk magunknak: találkoztunk már élő, mozgó, lélegző emberrel, aki így nézett ki? Ne ijedjünk meg ettől a feladattól, nincs hozzá szükség orvosi ismeretekre. A divatfotók megteszik nekünk azt a szívességet, hogy még csak nem is erőltetik meg magukat. Az emberi anatómiát legalább annyira nagyvonalúan kezelik, mint az őskori barlangrajzok.
"Öltözz magadnak és a férfinak, akit szeretsz (ha van ilyen). A nők azért öltözködnek, hogy más nőket lenyűgözzenek – ezt felejtsd el. Felejtsd el. Ez egy nagyon rossz gondolkodásmód." Karl Lagerfeld 
