Mi a közös (számomra) az Elfújta a szélben és a Szürke ötven árnyalatában?
A piperkőc férfi karakterek. Leszámítva, hogy az Elfújta a szél egy klasszikus, és Rhett Butler karizmában, férfiasságban, stílusban kisujjból lenyomná Mr. minden téren Szürkét, mindkét férfiú elhivatott irányítási kényszerrel válogat és szelektál nője ruhásszekrényében. Emlékeim szerint valahol a regényben Rhett Butler ki is fejti, mennyire csapnivalóan vidéki Scarlett O’Hara ízlése, és eme ténymegállapítás jegyében kezébe is veszi a megjelenését. Amit Scarlett annyira azért nem sajnál, ha a legfinomabb és legdrágább francia selymekről és csipkékről és ékszerekről van szó. (Két egoista gyermek-jellem találkozása hol is bontakozna ki, ha nem a külsőségekben?) 🙂
Zsák a foltját. Mondhatjuk.
Azonban a valóságban is nagyon gyakori jelenség, hogy házastársak, szülők, családtagok próbálják szó szerint a maguk elképzelése szerint formálni a másik öltözködését.
Ez egy nagyon érdekes témakör, nagyon érdekes felvetésekkel.
Uralkodom, tehát vagyok
A ruhatár fölött vívott komoly-és komolytalan csatározások tulajdonképpen csak tárgyi kivetülései a kapcsolatok hatalmi játszmáinak. Ki dönti el, mi kerülhet be, mi kerülhet ki? Ki fizeti ki a ruhákat? Ki mossa/vasalja/rendezi őket?
Nem véletlen, hogy a kamaszkor lázadásainak elsődleges terepe az öltözködés, hiszen a gyerekek fizikailag megfogható határokat feszegethetnek egy „tiltott” mintával, stílussal. A leválás manifesztálódása a mélyebb dekoltázs, a gyűrött póló, a szaggatott nadrág.
Később ez akár meg is fordulhat: a (felnőtt) gyerek próbálja reformálni, irányítani öltözködésükben menthetetlenül „lemaradt”, idős korba lépő szüleit. Akik persze a legtöbbször hasonlóképp ellenállnak ennek a változtatási kényszernek, mint annak idején saját, kamasz gyermekeik… 🙂
Testestül, lelkestül – ruhástól?
A párkapcsolatok mozgatórugói között a megfelelni vágyás, a rejtett félelmek, az önbizalomhiány, az otthonról hozott minták mind-mind befolyásolhatják, milyen mértékben engedünk teret a másiknak a megjelenésünk kialakításában. (Vagy akarunk teret nyerni ebben.)
A dominancia- alárendeltség viszonya nem korlátozódik nemekre.
Akár a filmek, akár a regények, akár a való élet megjelenítik ezeket az alapszituációkat. Sokszor komikus felhanggal abban az esetben, ha egy felnőtt férfinek a felesége minden reggel az ágyára készíti az aznapi viselni valót. És szexisnek(?) beállítva, ha egy férfi teszi ugyanezt.
Nők sokadalma van megőrülve a „nyakkendőd színe egyezzen az estélyim színével” összeöltözésnek, mintegy vizuális területjelölésként. (Ha megközelíted a lila nyakkendős pasit, a terem összes lila ruhás nője potenciális veszélyforrást jelenthet) 🙂
Ugyanakkor férfiak tucatjai használják élő ruhafogasként, státuszszimbólumként a párjukat.
Tökéletesen megfelelnél, ha…
Kimondott, vagy kimondatlan elvárások minden kapcsolatban vannak. A kérdés az, hogy ezekkel ki, mennyire azonosul? Hiszen szinte mindenki találkozott már hasonló felvetésekkel: Semmi baj nincs a külsőddel, de szerintem még szebb/szexibb/csinosabb lennél, ha…
– Befestenéd/megnövesztenéd/levágatnád a hajadat.
– Mélyebb lenne a dekoltázsod.
– Levennéd a szemüvegedet.
– Fogynál pár kilót. Ha gyúrnál egy kicsit.
– Megcsináltatnád a melleidet/a fogaidat/a fenekedet.
– Tíz centivel magasabb/alacsonyabb lennél.
– Nem vennéd fel már megint ugyanazt a pólót.
– Kicsit szexisebben öltözködnél, rövidebb szoknyát viselnél, magasabb sarkút vennél… stb.
Vannak reálisabb és irreálisabb elvárások, de lehetséges-e, minden ízünkben tökéletessé válnunk a párunk számára? Vagy inkább, minden áron érdemes erre törekednünk?
Ha valaki elveszíti az irányítást a saját megjelenése felett, az hosszútávon folyamatosan aláássa az önértékelését, hiszen végeredményben nem önmagáért szeretik egy olyan kapcsolatban, ahol mássá kell válnia az elfogadásért.
Persze ott van a másik fél is mindeközben: sokszor a saját, belső bizonytalanságát vetítve ki a konfliktusban. Mert ugyan mi lesz vele, ha a nő/férfi/gyerek egyszer csak rájön, hogy úgy is lehet értékes és vonzó valaki számára, ahogy önmagában van?
Másfelől valljuk be… bizony nagyon kényelmetlen, ha be kell ismernünk: szégyelljük a párunk/családtagunk/gyermekünk megjelenését. (Tehát mégsem szeretjük őt feltétel nélkül, ahogy pedig esetleg visszafelé elvárnánk?)
A te ruhád, az én ruhám, a MI ruhánk?
Egy (házas)pár, -vagy akár családtagok- ruhatára nemcsak egyénileg értelmezhető, csapattagként közösen is pozicionálhatja őket a külvilág felé. Ha a két fél elképzelései, háttere, fontossági sorrendje nem egyezik ebben a kérdésben, akkor elkezdődhet a kutya-macska harc.
Nagyon sokszor a fél-komoly mondatok mögött van az igazság akár férfi, akár női oldalról, melyek lehet, olyan idősek, mint a házasság intézménye.
– Ha nem dobom ki ezt a ruhát /ha kidobom ezt a ruhát, a párom beadja a válópert.
– Ha befestem a hajam / levágatom a hajam, a párom elköltözik.
– Ó, ez a darab a párom döntése volt.
– Ha én nem teszek valamit, rongyokban járna.
– Ezt nem vehetem fel, amikor együtt megyünk valahova.
– Ezt utálja rajtam.
– Nem vehetem meg ezt a tudta nélkül.
– Nem engedhetem meg, hogy miattam kinézzék.
– Csak szeretné, hogy ebben jelenjek meg! Sohanapján!
– Engem ez egyáltalán nem izgat, mindent a párom intéz!
Több mint valószínű, hogy senki se fog válópert indítani egy kidobott ruhadarab, vagy egy megváltoztatott frizura okán. Ezek a sablonmondatok azonban hosszú évekre, akár évtizedekre megalapozzák a status quot. A szerepek kiosztottak. Miért is kellene hát bármin is változtatni?
A ruhatárunk meddig viseli el a kompromisszumokat?
Az enyémből törvényszerűen miénk lesz ezen a téren is, vagy megmaradhat autonóm területnek? Az összetartozás tükörképe kell, hogy legyen, vagy pusztán elég, ha évente kétszer összeöltözünk? Kinek az elvárásainak feleljen meg? Kinek az életviteléhez igazodjon? Kinek a baráti körével legyen kompatibilis? Kinek a pénztárcáját tükrözze? Kinek az ízlését? stb.
Vannak párok, ahol ezek fel sem merülnek kérdésként. Vannak, ahol bizony komoly súrlódásokat okoznak, főleg kimondatlanul.
Sokszor látható, hogy a házastárs halála, vagy egy válás, szakítás után szinte gyökeresen megváltozik valakinek a megjelenése, és ebben közrejátszhat az eddigi szabályok megszűnése is. Ha nincs hozzá társ, értelmét veszíti a játék.
Vagy egyszerűen csak rákényszerül az ember, hogy saját döntéseket hozzon az öltözködésével kapcsolatban. Persze lehet, ezek nem éppen a legelőnyösebb döntések, mindenki ismeri az „elvált férfi” kockás nadrágban, csíkos zokniban és pöttyös ingben – csendéletet.
🙂
Ahány ház, annyi ruhatár
Vajon Rhett Butler, vagy Mr. Grey felkarolt volna egy kevésbé dekoratív és kevésbé fiatal női karaktert? Nem valószínű, hiszen egyikük se a lelki társát kutatta, sokkal inkább, jól formázható alapanyagot láttak meg az eléjük sodródó hölgyekben. A kölcsönösség, elfogadás, tisztelet nem ezeknek a regénybeli kapcsolatoknak a fő mozgatórugója.
Egy támogató kapcsolatban, legyen az szülő-gyermek, férj-feleség, azt is fel kell tudni vállalni, ha a másik fél nem éppen úgy jelenik meg mellettünk, ahogy mi azt szeretnénk (elvárnánk?).
Illetve az ellenkező oldalát is: azt a szituációt, amikor nemet mondunk a másik fél elképzeléseire. Hol vannak az egészséges határvonalak? Mindenkire vonatkozó, általános igazságok ebben a témában sincsenek, de miért is kellene, hogy legyenek?
Hiszen a legtöbbször a Rhett Butlerek megtalálják a maguk Scarlettjét, és mr. Szürkék sem maradnak áldozatok nélkül. Mások hihetetlen ruha-szimbiózisba tudnak olvadni, és ugyanannak a joggingsnak az S-es, és XXL-es verziójában indulnak még kocogni is. Végül ott vannak azok, akik a lehető legnagyobb közönnyel viseltetnek a párjuk gardróbszekrénye iránt. (Jó esetben azért a sajátjuk minimálisan érdekli őket.) 🙂
Végeredményben miről is van szó? A ruhatárunkkal ugyanúgy üzenünk, kommunikálunk, játszunk ha a külvilágról, vagy a magánélet területeiről van szó. A dekoltázs mélysége, a nyakkendő mintája, a smink erőssége, a bajusz milyensége, a hajfesték színe mind-mind csak színpadi kellékként szolgál hozzá. Így a legtöbbször pusztán az okozatot, és nem az okot képviselik a társasjátékban.
"A divat olyan, mint az építészet: minden az arányokon múlik." Coco Chanel
