Gyászruha – I.

A gyásszal kapcsolatos etikett egyre inkább kikopóban van. Tanulmányok, szakirodalmak sora hívja fel a figyelmet arra, hogy korunk embere milyen mértékben eltávolodott a halál, a gyász természetes folyamataitól. Míg a 20. század elején egyes területeken szokás volt gyászruhát adni egy társaságba lépő lánynak, hogy a gyásszal kapcsolatos kötelezettségeinek bármikor eleget tudjon tenni, manapság sokan felkészületlenül találkoznak ezzel a témával egy rokon, barát, kolléga halála kapcsán.

Gyászidő – mély-fél-és kisgyász

A gyász fogalmával kapcsolatban fel-felderengő szabályrendszereket a 18-19. században írták. Ez a korszak a romantikus, némiképp teátrális gyász ideje volt. A kornak megfelelő öltözködési és viselkedési normákat illemtankönyvek és női újságok egyaránt terjesztették, ugyanis a gyász sokkal hétköznapibb vendég volt minden házban, mint manapság. Háborúk, gyakori járványok és kórságok, magas gyermek-és anyai halálozás – szinte bizonyos lehetett, hogy az ember környezetében valaki mindig gyászolt valakit.

A 18. században Ausztriában például rendelettel írták elő a szükséges teendőket és elvárásokat, ekkortájt  hazánkban is a nyugati standardhoz igazították a gyászra vonatkozó szabályokat.  Különböző rokonsági fokozatokra, nőkre, férfiakra és gyermekekre különböző gyász etikett vonatkozott.

A legszigorúbb szabályok az özvegyen maradt asszonyokat érintette. Számukra fél év mélygyászt, és fél év félgyászt követelt meg a társadalmi illem, de találkozhatunk 2 éves mélygyászt előíró szabályokkal is. Azt se vették rossz néven, ha egy özvegyasszony tovább gyászolt – az élethosszig tartó gyász adott életkor fölött szinte elvárás volt, bizonyos helyeken ma is az.

Az elhunyttal szembeni gyászt mindenkitől megkövetelték, még akkor is, ha távolabbi rokonról volt szó. (Különösen, ha még örökölt is az illető valamit.) Ők viselték az úgynevezett kisgyászt, mely rövidebb ideig tartott, és öltözködésben is megengedőbb volt, mint közeli rokonok esetében.

A gyászidőt megszakítani akár öltözködésbeli, akár viselkedésbeli kihágással súlyos társadalmi vétségnek számított. Emlékezzünk arra a jelenetre, amikor az Elfújta a szélben Scarlett fiatalkori gyászát elunva gyászruhában bálozni megy, holott egy özvegynek egy évig még a társasági életre se volt szabad gondolnia, nemhogy táncra penderednie!
(A férfiak kivételezett helyzetben voltak, akár fél év után is újra házasodhattak, ha a helyzet úgy kívánta. A nőket jellemzően kisebb nagyobb mértékben elszigetelték a gyászidőszak alatt.)

Amikor csak a jó szerencse és egy polgárháború ment meg attól, hogy életed végéig kiátkozzon a köznyelv

A gyászruha hasonlóképp előírásszerű volt. A legmélyebb gyász idején a nők fénytelen, puritán fekete ruhát viselhettek, mely mellé minden kiegészítő, fátyol, kesztyű, fehérnemű, ékszer egyaránt és kizárólag fekete színű lehetett. A gyászruhákat kezdetben az anyaguk durvasága különböztette meg a hétköznapi fekete ruháktól, a későbbiekben sokat finomodott az alapanyaguk, de cicomássá, díszessé sosem váltak. (A kor ízlésének megfelelően.)

A félgyász idején már megjelenhetett az öltözékben egy-egy fehér vagy szürke részlet, de az özvegyek csak a gyászév letelte után viselhettek színeket, úgy mint a lila, a kék, a bordó. Általánosságban elmondható, hogy minél kevesebb fekete jelent meg az öltözékben, annál távolabbi volt a haláleset.

A szabályok olyannyira márvány szilárdságúak voltak, hogy például amikor Viktória brit királynő lánya Aliz hercegnő egy évvel édesapja halála után férjhez ment, az egész esküvőt és a nászutat is feketében töltötte. Sőt, Viktória királynő az egész udvartartásától megkövetelte, hogy külsőségekben is osztozzanak a gyászában.

Aliz hesseni nagyhercegné gyászruhában 1860 Forrás

A gyászra vonatkozó szabályok sokat lazultak, de még az 1930-as években is tetten érhetők voltak, sőt, a fél-egy évre vonatkozó gyászidő napjainkig is él a köztudatban.

A gyász lélektana is ezt a természetes ciklikusságot tükrözi. A fokozatos megbékéléshez, elfogadáshoz szükséges, hogy a gyászoló egy teljes évet, abban minden megszokott ünnepet és évfordulót átvészeljen az elvesztett családtagja nélkül.

Más kérdés, hogy mindezek mellé egyre kevésbé jellemző a gyászruha viselete. Sokan egyszerű fekete gyászszalaggal, fekete kitűzővel jelzik csupán a gyászukat – már, ha megteszik.

Az elmúlással, gyászolással kapcsolatos szemléletbeli változást a második világháború, az üzemszerűen működő kórházi létesítmények, és temetkezési szokások jellege, a vallásgyakorlás háttérbe szorulása hozta el. Philip Ariés, francia történész a keresztény kultúrkör kutatójaként a halál tabuvá válásának időszakaként definiálta a 20. századot, mely napjainkban is tart. A gyászolók viselkedésén általában nem látszik a veszteség, a társadalom elvárása, hogy legyenek fegyelmezettek, mielőbb lépjenek tovább, és ne emlékeztessenek az elkerülhetetlen elmúlásra.

Napjainkban nem a gyászruha fejezi ki a gyászoló fájdalmát, a legtöbben magukban viselik a gyászukat.


A gyász színei

A 17. századra általánosságban elfogadott gyászszínné vált a fekete. Is. Azért fontos az is, mert talán kevésbé köztudomású, hogy sokáig Európában is meghatározó gyászszín volt a fehér. A paraszti világban a 18. században is viseltek gyászidőben fehér patyolatot, gyolcsot, durvább kivitelezésű ruhákat. Időnként még mindig feltűnik egyes temetéseken – a temetési koszorúk színében például töretlenül uralkodik napjainkig is.

Történelmi távlatból nézve tehát hazánkban sem nevezhető szentségtörésnek, ha valaki fehéret visel, vagy ha a búcsúztatás színeként a fehéret jelölik meg a hozzátartozók. 2004-ben például I. Julianna holland királynőt búcsúztatták fehér ruhában a gyermekei.

Királyi temetés fehér gyászruhában. Forrás

A témához tartozik, talán ezt is kevesen tudják, hogy eleinte a fekete az ünnepi ruhák színe is volt, így sokáig bizony feketében esküdtek!

A változást részben Viktória királynő mély és hosszas (40 évig tartó!) gyásza hozta el, aki nemcsak Európa történelmére volt jelentős hatással, hanem közkedveltté tette a fekete színt is. Divat és vallás ritkán jár kéz a kézben, ebben az esetben azonban mind a protestáns, mind a katolikus területeken egyre nagyobb teret hódított a fekete. Így összeadódva történhetett, hogy a 19. század végére szinte teljesen kiszorította a fehéret a gyászruhák közül. Az első világháború környékén a két szín úgymond helyet cserélt, és elfoglalták ma is ismert helyüket a menyegzőkön és a temetéseken.

A gyász késői szakaszához, vagy a kisgyászhoz tartozó elvárt és alkalmazható színek kevésbé nevezhetők állandónak. Az idők alatt folyamatosan bővültek, főként az iparosodással és a mindenki számára elérhető színes kelmék térhódításával, a dagályos és rettentő költséges gyász rituálék gazdaságosabbá tételével. Különösen a világháborúk hatottak radikálisabban, egyszerűen túl sok halottat és özvegyet “termeltek” a régi szokások tartásához.

Eleinte egyszerűbb, könnyen előállítható, festhető színeket hordtak, mint például a kék vagy a zöld. A piros is nagyon különleges szerepet játszott, gyermekeiket gyászoló nők például piros kendőt viseltek egyes nógrádi falvakban. De a piros a harcban elesett katonák és a fiatalasszonyok, leányok temetési színe is volt egyben.

A lila, mint a bűnbánat színe, a 17. században kapott helyet a gyászszínek között, majd vált az európai temetkezési szokások másodlagos színévé, a félgyász, a kisgyász jelévé.

A 20. század fordulójára a mélygyászt követő időszakban valamennyi sötét szín megtűrtté vált, közkedvelt volt a barna, a sötétkék, a sötétzöld és a bordó, ami végleg kilépett az elit kizárólagos árnyalatai közül.

Egy anya gyásza – Downton Abbey 3. és 4. évad gyászszínek mély-és félgyász időszaka, 1910/20-as évek

 

Forrás:
arcanum.hu
https://kharon.hu/docu/2012-4_velkey-gyasz.pdf


"Ne azzal törődj, ki hogyan vélekedik rólad. Egyedül az számít, gondolataid, cselekedeteid hogyan hatnak vissza rád." Szepes Mária

Molnár Tímea

Hiszem, hogy kortól, nemtől függetlenül mindenkiben ott rejtőzik a vitalitás ahhoz, hogy (újra) megtalálja legbelső erőforrásait, hogy a jó megjelenés fortélyai bárki számára megtanulhatók és segítségükkel kifejezhetjük mindazt a szépséget, ami bennünk lakozik.

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .