Gondoljuk újra – a hosszú láncok és nehézségeik

Ez a bejegyzés meghallgatható podcast formájában is:

Azt, hogy egy nyaklánc nem nyaklánc nem Chanel találta fel, általánosságban elmondható, hogy amióta nők (és férfiak) ékszereket aggatnak magukra, a jólét, a gazdagság és a társadalmi rang jelképének számított, mi is lóg a nyakukban. A divattörténet tele van végtelenített gyöngyhalmokkal a reneszánsztól kezdve az orosz cárokig, de elég csak a korai „divatfotóinkra” pillantanunk, talán minden kislány fényképalbumában ott van a kép, amin anyuka cipőjében és hosszú láncával pózol. A kislányokból aztán nagylányok lesznek, a hosszú medálok, láncok pedig egyre csak gyűlnek, sorakoznak a gardróbszekrény mellett – a legtöbbször kihasználatlanul. Hiába az évszázados szokás, és az unalomig ismert javaslat amit minden divatmagazinban olvashatunk: „A hosszú láncok elegánsak és nyújtanak” – valahogy mégsem találjuk a helyüket a hétköznapi öltözködésünkben. Nem véletlenül. Miért tesszük vissza a lógós láncainkat, végtelenbe lógó medáljainkat újra és újra a helyükre?

Mert csapkodnak. Céltalanul. Látványosan.

Még csak jelentősebb mellbőség sem kell hozzá, hogy az ember egy hosszú lánccal a nyakában úgy érezze, egy libikókát táncoltat a mellei felett, és minden egyes lépéssel egyre nagyobb az esélye, hogy akkora lendületet kap az egész lánc, hogy orrba vágja. Valószínű I. Erzsébet nyakában is csapkodott a gyöngysora, de ő inkább csak suhant, mint a villamos után sietett reggelente. Meg hát… nézzük meg azt a rengeteg merevített csipkegallért az arca körül. Bizonyára kisebb gondja is nagyobb volt a gyöngysorai súlyánál.

Mert elmászkálnak, igazgatni kell őket

Lehajolni, asztalhoz ülni, kabátot venni… csak néhány hétköznapi mozdulat, amit a hosszú láncok nem értékelnek. Elcsúszkálnak, előrecsapódnak, vagy egyszerűen csak útban vannak. Mivel nincsenek rögzítve, hajlamosak külön életet élni, így sokszor egy fényképet visszanézve szembesülünk vele, hogy a súlypontjuk éppen kacskán jobbra vagy balra dőlt, esetleg kizárólag az egyik mellünkre csúszott át az egész medál. Kinek van ideje örökké ellenőrizni, valóban középen vannak-e? (Apró trükk: egy tű és cérna leheletfinom rögzítése csodákat ér!)

Mert sehogy sem mutatnak a ruhán

Gyakori probléma, hogy a hosszú láncok látványosak ugyan, de valójában teljesen elvesznek a viselőjük nyakában. Vagy a ruha színe, mintája, anyagkaraktere nyeli el őket, vagy egyszerűn nem illeszkednek a méretarányainkhoz.
Apró termetű, kisebb mellbőségű, vékony csontozatú nőkön acélsodronnyá válnak a látványosabb méretű láncok.
Magas, erős csontú, erős mellbőségű nőkön szinte eltűnnek a finom láncok, végtelen medálok. Sokan próbálják az erősebb mellekről elvinni a figyelmet a hosszú láncokkal, viszont azok annyira látványosan kiugranak, alálógnak térben a telt keblekről, hogy éppen ezzel erősítik, „galambosítják” azokat.

Mert nyújtani nyújtanak ugyan, de nem jó irányba!

Minél hosszabbra nyúlik rajtunk egy lánc, annál jobban nyújtja… nem, nem a testmagasságunkat, hanem a felsőtestünket és a mellmélységünket! A mellünk alá lógó medálok, láncok tulajdonképpen a mellkast és a felsőtestet nyújtják LEFELÉ! Ez az egyik legfontosabb optikai hatásuk és ezért is előnytelenek oly sokszor, hiszen a legtöbb nőnek némiképp lentebb ülnek, vagy kisebb-nagyobb mértékben megereszkedettek a mellei.  Egy hosszú lánccal erre csak még inkább felhívhatjuk a figyelmet, hiszen egy hosszú, üres, magára hagyott terület alakul ki az arcunk és a lánc végpontja között. Különösen felerősödik ez a hatás, ha pocakos valaki, a mélybe húzó lánc ugyanis azonnal lefelé viszi a figyelmet.

A hosszú láncok többsége tárgyként tekintve zavaros és aránytalan

Ha belépünk egy bizsuboltba, több tucat nyaklánccal szembesülünk, amik aránytalanok, átgondolatlanok. Nagyon sok hosszú lánc minőségben inkább egy gyerekjáték érzetét kelti. Tű-vékony láncokon vaskos medálok lógnak, akár egy toronyóra, ami eleve esetlenné teszi az ékszer egész látványát. Sokszor maga a lánc is khmm… bizonyos lehúzó láncra emlékeztetően lebutított benyomást kelt, így egy mívesebb medál eleve nem is illeszkedik hozzá. Számtalan a túlzó darab, mely gigantikus fakockákkal, gyöngyökkel, műanyagformákkal, masnival túlzsúfolva várja gazdáját. Ha kitekintünk a bizsuk világából, egy nyolcvan-kilencven centiméteres nemes anyagból, féldrágakőből, igazgyöngyből készült hosszú lánc napjainkban is csillagászati árakon mozog.

A nyaklánc ideális helye a dekoltázson van

Ha az arcra szeretnénk terelni a figyelmet, az arc közelébe tegyük a láncokat! Sokan megdöbbennek, mikor egy aránytalanul mélyre lógó láncot felhúzunk a mellcsúcs fölé, a különbség olyan jelentős.

A legtöbb nyaklánc ugyanis ott kerül igazán a helyére. Tökéletesen belesimulnak a dekoltázsba, és esztétikusan kibontakoznak a viselőjük nyakában. Legyen bármilyen stílusú, méretű, egy nyaklánc voltaképpen a női kebleken tud életre kelni. Nem véletlenül foglalta oly sok költő rímekbe ezt a látványt. Másik nagy előnye az arányos elhelyezésnek, hogy tökéletes push-up hatással bírnak, azonnal emelik a melleket, kitöltik az üres mellkast, kerekítik az íveit. Ugyanezt egy hasunkat csapkodó medál nem igazán tudja elérni.

Összességében tehát elmondható, hogy a hosszú láncoknak, mélybe lógó medáloknak gyakorlati értéke kevesebb van, mint amennyire látványosak. Érdemes az értékesebb, különlegesebb darabokat ékszerészhez vinni, leigazíttatni a hosszukat, vagy akár átfűzni őket, hogy valamennyire rövidüljenek. Sokszor az is elég, ha duplán tekerjük őket a nyakunkba.

Egy-két hosszabb darab alkalomra természetesen megfér az ékszereink között, de túlhalmozásuk kevésbé hasznos a hétköznapi öltözködésünkben. (Gyanítható, hogy a reneszánsz hölgyek is csak az eljegyzési portréjuk ékesítésére viselték a teljes családi nyaklánc-vagyont, nem a hétköznapokban.)
Inkább az átlagos hosszúságú láncok legyenek többségben a gyűjteményünkben.

„Járj úgy, mintha három férfi követne téged!” Oscar de la Renta