Jó színész, de nem szeretem a karaktereket, amiket játszott – ahogy édesanyám összefoglalta Gene Hackmannel kapcsolatos ambivalens érzéseit tökéletesen tükrözi, hogy miért is nevezünk valakit piszkosul jó színésznek. Mert a piszkos alakokat is olyan meggyőzően alakítja, hogy beleborzongunk. Egy gesztusa, egy fintora, egy szemvillanása benne marad az ember fejében. (Talán még hozzátehető, hogy mindig piszkos jó szinkronhangokat is kapott a magyar filmforgalmazóktól, így nem veszített a játéka számunkra se sokat.)
Két filmjét láttam a közelmúltban, az egyik a családunkban megunhatatlan Utolsó esély, ahol brutálisan egymásnak feszülnek Denzel Washingtonnal (emlegetjük is gyakorta, hogy a „helyzet… hmm… kissé feszült”)
A másik a Meggyanúsítva, ami egy fülledt, izgalmas thriller kétezerből. (És meglepő módon egy 1981-es, Romy Schneider film remakeje, teljesen eltérő értelmezéssel.)
De piszkosul jó volt az Államérdekben is, az Ítélet eladóban, a Siralomházban, a Cégben. A morálisan megkérdőjelezhető, hatalommániás karakterekben mindig is lubickolt. Persze bohóckodott ő Superman filmekben, meg lógott akcióhősként a Poseidon katasztrófában a mennyezetről, játszott pojácákat és kisembereket, meg szinkronizált rajzfilmet, szóval sokoldalú volt. Hihetetlenül sokoldalú. Ha az ember végignézi a filmográfiáját döbbenetes, milyen nevekkel dolgozott. Vagy mondhatjuk, milyen nevek dolgoztak vele. Az biztos, hogy akármilyen szerepben tűnt is fel, a belépése megváltoztatta a jelenet atmoszféráját. Ez az életmű megérdemel bármennyi újrajátszást!
Az oldal profiljába illően egy képválogatással tisztelegnék a munkássága előtt, Nyár típushoz illő, előnyös színekben.
