Clara egy teljesen átlagos 41 éves, két gyermekes angol családanya. Átlagos életet él. Se a munkájában, se az otthon töltött idejében nem szükséges igazán komolyan vennie a megjelenését, így őt is utolérte a slamposság mumusa, mint oly sok nőt és férfit. Hétköznapjait szinte csak farmernadrágban és kapucnis pólóban tölti. A legtöbb, amire ideje és energiája jut, az néhanapján egy hajfestés, és a problémás bőrtípusára felkent alapozó.
Mivel a napokban töltötte be a 69. életévét, Facebook posztban kérdeztem meg a véleményeteket Tom Hanks színtípusáról. Ami első pillantásra akár egyértelműnek is tűnhet, a válaszokból azonban kirajzolódott, hogy érdemes kicsit átfogóbban beszélgetni róla.
Görgetés közben vettem észre ezt a ruhát a hírfolyamomban, és még hunyorogva közelebb is hajoltam a képernyőhöz, hogy jobban lássam a részleteit. Amint ez tudatosult bennem (hogy erőltetnem kell a szemem, hogy felfedezzem a ruha részleteit), már el is engedtem a lehetőségét.
Mindig is szerettem Emma Thompsont, de ezzel a filmmel már örökre megszerettem, mert bátor és önazonos és kísérletező és őszinte. Nem tökéletes, ahogy a film sem. De szerethető és mindenki levonhatja belőle a saját tanulságait. Számomra a legfontosabb üzenete a történetnek az önszeretet és az önelfogadás, amit felfedezni, gyakorolni sosincs túl késő.
Évek óta tervezem már, hogy írjak róla, egyszerűen csak azért, mert az egyik kedvenc színésznőm. Kristin Scott Thomas idén májusban töltötte be a 65. életévét, így megkésve bár, de talán még időszerűen jöjjön egy poszt, ami róla szól.
Andrew Scott MET gálán viselt összeállítása nagyon megmozgatott titeket tegnap a Facebookon. Az extrém színvilág extrém érzéseket vált ki belőlünk, ami rávilágít a tényre, mennyire vizuális lények is vagyunk. És a vizualitásuk mennyire szubjektív.
Nemrég végigszáguldott az internet egy részén (mert nem mindenki hallott ám róla), hogy a nőknek ki szerint illik/kell/kötelező/ajánlott/javasolt melltartót viselnie pro és kontra. Nem állást foglalni szeretnék ebben a kérdésben, csak egy másféle nézőpontot megemlíteni.
A héten találkoztam egy hölggyel, aki tizenhat éves kora óta a vörös összes árnyalatára festette a hajszínét, és elérkezett számára a felismerés: bizony lehet, hogy nem is ez volt az ő színe! Szerette, jó volt, de
Jó színész, de nem szeretem a karaktereket, amiket játszott – ahogy édesanyám összefoglalta Gene Hackmannel kapcsolatos ambivalens érzéseit tökéletesen tükrözi, hogy miért is nevezünk valakit piszkosul jó színésznek. Mert a piszkos alakokat is olyan meggyőzően alakítja, hogy beleborzongunk. Egy gesztusa, egy fintora, egy szemvillanása benne marad az ember fejében.
Az elmúlt időszak sminktanácsadásain többen feltették a kérdést, hogy van-e értelme a neten látott trükk alapján az ujjunk begyét szorongatva rúzst választani?