Ellenség, vagy barát? Mi a te viszonyod a színekkel?

Ha valaki megismeri a színek erejét, és velük együtt az évszakelméletben rejtőző lehetőségeket, úgy érezheti, mintha egy sosem látott világ tárulna a szeme elé. Lelkesítő és impulzív benyomások, tapasztalatok érik. Ez az élmény egy kicsit spirituális is egyben, akár egy friss szellő, járja át az ember életét, és egy idő után nem is érti, hogy miért nem ismeri és alkalmazza ezeket a nagyon egyszerű szabályokat mindenki, aki szembejön vele az utcán?

Bizony jó volna mindenkit a színek vallásának gyakorlására buzdítani, de a világ nem ilyen egyszerű. Újra és újra beleütközhetünk a szkeptikus hangokba.

Előfordult olyan eset, hogy valaki azt mondta (persze udvarias keretek között), hogy köszöni, de nem kér ebből a színtípus-izé-dologból. Vagy azt, hogy ez kamu, vagy lényegtelen, vagy nála nem működik, és őt nem érdekli, jól áll-e neki, továbbra is viselni fogja azt, amit eddig. Nem gondolom, hogy ezt szakmai kudarcként kellene értelmezni. Mindenkinek joga van nemet mondani egy elméletre, a színekre, a változásra. Lehet, hogy nincs még rá felkészülve, ijesztő a számára, vagy tényleg szimplán csak nem érdekli ez a téma. Mások vagyunk.

Nem egyformán látjuk a színeket, nem egyformán látjuk magunkat

A színek világa sokkal összetettebb annál, hogy kijelenthessük: a világ összes embere ugyanúgy érzékeli és látja őket. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül ebben a kérdésben, ami a puszta látáson túl rejtőzik. A tudatalatti, az érzelmi, a lelki hatásokat. Mindehhez vegyük még a sorba a szociális, gazdasági tényezőket, amik folyamatosan befolyásolnak minket, és máris egy nagy színkatyvasz közepén találhatjuk magunkat. Vannak emberek, akiket nem lehet mindezeken átlendíteni azzal, hogy „Itt ez a citromsárga kendő, nézd, milyen jól áll!”

A kontroll mértéke én úgy látom, hogy a legtöbbször bennünk rejtőzik. (Javítok: MINDIG bennünk rejtőzik) A szivárvány összes árnyalatát hordozzuk magunkban, de nem mindenki érzi/látja ezt a sokszínűséget.

Előfordul, hogy valaki nem tud a tükörbe nézni, ha a legszebb színeiben látja magát kivirulni. Mások nevetni kezdenek, vannak, akik szörnyülködnek. Valaki zavarba jön, valaki rögtön haza is vinné az összes előnyös kendőt. A többség persze a legjellemzőbben nagyon jól szórakozik, miközben felfedezi a színeit. Mit jelenthet mindez? Szerintem a válasz nagyon egyszerű.

A színek érzelmek.
A színek visszatükrözik mindazt, ahogy éppen érzünk, gondolkodunk, ahogy önmagunkat látjuk. Amit szeretnénk megmutatni magunkból. Ugyanakkor teljesen függetlenek is maradnak tőlünk.

Ha tehát elutasítunk egy színt, érdemes átgondolni, mit is jelent a számunkra? Miért is gondoljuk úgy, hogy soha se viselnénk? Szinte biztosak lehetünk benne, hogy itt nem a szín lesz a hibás.

Egy személyes példát osztanék meg veletek

Általános iskolában volt egy gyönyörű, aranyszőke hajú barátnőm, akivel sülve-főve együtt voltunk. Egy kiránduláson merő véletlenségből mindketten szürke pólóban voltunk, és valaki (már nem emlékszem, kicsoda) azt mondta, hogy a szürke köztudottan sokkal jobban áll a szőke hajhoz, az én „átlag” barnaságomhoz egyáltalán nem megy.
Hosszú évek teltek el ezután a jelentéktelen kis megjegyzés után, mire érettebb fejjel egyszer csak rádöbbentem, hogy teljesen mellőztem a ruhatáramból a szürkét! Sose gondolkodtam el azon, miért is idegenkedem tőle, csak észrevétlenül beépült a gondolataim közé, mint egy megmásíthatatlan szabály, hogy a szürke számomra tilos árnyalat.
Ma már persze mosolygok ezen a „szürke incidensen”, ugyanakkor megdöbbentő, hogy hány ilyen esetre derül fény a tanácsadások alatt! (Nemcsak a színekkel, de a testképpel kapcsolatban is) Egy sérülékenyebb pillanatban, vagy gyermekfejjel kapott, akár ártatlan megjegyzés okozhat nagyon is meghatározó dogmákat, szinte tudattalanul.

Rossz emlékek, ízek, illatok

Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy egy nagyon kellemetlen nagynénje viselt mindig lilát, így ő ezt a színt el nem tudja képzelni magán. Sokan vannak, akik zsigerből távol tartják magukat minden árnyalattól, ami az iskoláséveikre emlékeztetik őket. (Kisdobos-köpeny-és szertárszínek) Vannak, akik minden közigazgatási (rendőr-jegyellenőr-katonai) színt elutasítanak.
Ezeket az emlékeket felnőtt fejjel persze túlhaladottnak értékeljük, de érzelmi síkon finom láncolatok sorát indíthatják el bennünk és szülhetnek előítéleteket az adott színekkel kapcsolatban. No és persze ott van a környezetünk suttogó, sokszor fel nem ismerhető befolyása. Mert…

Ez a szín Ilyen, és Olyan

Ítélkezünk. Számtalanszor megszemélyesítjük a színeket, tulajdonságokkal ruházzuk fel őket.
Például: ez a szín unalmas, közönséges, öregít, ilyet csak a vénasszonyok hordanak, ez a szín kövérít, ehhez túl öreg vagyok, ez a szín papagájos, na ez aztán neeeeeem!

Ha belegondolunk, a színek semleges, fizikai tényezőkként léteznek. A fény és az érzékelésünk szülöttei. Teljesen közömbösek aziránt, hogy milyennek látjuk őket. Ezek a pejoratív címkék és jelzők pusztán a saját fejünkben léteznek róluk!

A színek üzenőtáblák

Örökké csak feketében/kékben/lilában jársz? Elgondolkodtál már rajta, miért is van ez így?
Szinte mindenkinek vannak rövidebb-hosszabb színkorszakai. Ha egy kicsit figyelmesebben végiggondoljuk akkori lelkiállapotunkat, élethelyzetünket, megtalálhatjuk a választ arra, miért is vonzódtunk annyira leküzdhetetlenül az adott színhez?

A fekete a legtöbbször azt üzeni a külvilágnak: láthatatlan szeretnék lenni! Ha eluralkodik az öltözködésünkben, lehetséges, hogy egy befelé forduló időszakában járunk az életünknek. Amikor inkább arra koncentrálunk, mi történik a belül. Vagy tudatosan-tudattalanul gyászolunk valamit (nem kell konkrét halálesethez kötni ezt az érzést). Vagy nincs bennünk bátorság megmutatni a színeinket a külvilágnak.

A kék, akár a lélegzet, az ég felé nyit, kifelé tárulkozik, ugyanakkor decens is marad egyben. A kék megközelíthetőbbé tesz, mint a fekete. Könnyedséget tükröz és életkedvet. Univerzális, megbízható, kellemes útitársa lehet az életünknek.

A harsány színek mintha csak azt kiáltanák: Szükségem van rá, hogy észrevegyetek! (Talán nem véletlen, hogy éppen a fiatalok körében látjuk a fekete és a neon színek öltözködésbeli szélsőségeit. Hiszen mindkettő szorosan összefügg az önértékeléssel.)

Ezeknek a színtúlcsordulásoknak a legtöbbször megcsömörlés a vége, és esetleg évekig nem is tudunk újra ránézni arra a színre, amiben nap mint nap menedéket találtunk. (Jobb is kicsit pihentetni egy ilyen intenzív kapcsolatot, nem igaz?) 🙂

Mi lehet tehát a megoldás?

Keressük meg a színekkel kapcsolatos érzéseink/gondolataink gyökereit! Próbáljuk megfejteni, mi is húzódhat a hátterükben.

Mondhatunk nemet, vagy igent – rajtunk múlik

Az eddigiek fényében úgy gondolom, hogy mindenki annyit hasznosít, és épít be a mindennapjaiba a színek világából, amennyire éppen készen áll. Senkin nem lehet számon kérni, ha Tél típusként nem kergeti a tiszta színeket, vagy Tavaszként elbújik egy sötét árnyalat mögé. Bármennyire is látjuk valakiben a szépséget, helyette nem nyithatjuk ki a varázsszelencét. Az évszakelmélet pusztán egy eszköz a sok közül, s mint olyan, nem adhat mindenkinek választ.

Ha valaki nem használja ki a tanultakat, vagy netalán elutasítja ezt a témát, valószínű, hogy egy színtipusbesorolás nem is adhatná meg számára azt az iránymutatást, amire szüksége van. Lehet, hogy ez a személy akkor tud fejlődni, és magabiztossá válni, ha azt az utat követi, amit a magáénak érez.

És végeredményben soha se tudhatjuk… hogy nem hoz-e a jövőben bármilyen változást akárcsak egyetlen szín, ami valahogy mégis, megfoghatatlanul elkezdi felbolygatni az addigi, megszokott sémákat.
🙂

"A szépség rabja nem mer élni, fél, hogy romlik a szépsége." Füst Milán