A színek térnyerése az életünkben, a hétköznapjainkban teljes mértékben túlmutat a színtípusok rendszerén, hiszen mindez pusztán csak egy eszköze annak, hogy kicsit nyitottabban forduljunk a témakörhöz.
Az emberek többsége egész életét a külsejének a bűvöletében tölti, annak javításával, ostorozásával, felfedezésével, építésével (stb.) van elfoglalva, mégis megdöbbentő, hogy éppen az egyik legfontosabb adottságunkról vagyunk hajlamosak teljes mértékben megfeledkezni! A színvilágunkról.
A színvilágunknak ugyanúgy léteznek határvonalai, ahogy a többi, fizikai adottságunknak, csak kevésbé érzékeljük őket, figyelünk rájuk. Hiszen míg a próbafülkében egyértelműen kiderül, ha egy ruhadarab méreténél fogva túl bő, vagy túl szűk, szinte lényegtelennek tűnik, hogy színében is megfelelő-e számunkra?
Az emberek nagy része egyáltalán nem is foglalkozik a színekkel az élete egyik területén sem. Legfeljebb szeret-nem szeret benyomások alapján dönt róluk. Nincs elmélyült tudásunk nemhogy a minket körülvevő színek rendszeréről, tulajdonságairól, de a saját magunk színtulajdonságairól sem!
Pedig a történelem során talán először élünk olyan korban, amikor valóban lehetőségünk nyílik önmagunk színeit teljes mértékben felfedezni és kiaknázni!
Először voltak a törzsi színek. A különböző társadalmi osztályok, rangok színei. A különböző élethelyzetek színkódjai. (Özvegyi, lánysági, menyasszonyi stb. színek) Ne feledjük, mindezek láthatatlan normaként a mai napig is jelen vannak az életünkben, csak sokkal kisebb súllyal, mint akár ötven-száz évvel ezelőtt!
Ez hatalmas szabadság, láthatóan nem is nagyon tudunk vele mit kezdeni, mert a szigorú öltözködési szabályok háttérbe szorulásával kerestünk magunknak másféle szabályokat, amikkel ismét gúzsba köthetjük magunkat. Csak most már trendeknek, divathullámoknak, fast fashionnek, életérzésnek stb. hívjuk és adjuk el őket.
Színvak világban élünk
A szó nagyjából minden értelmében. Nem véletlen, hogy miközben a világ egyre harsogóbb, egyre zajosabb, egyre rikítóbbá válik, az emberek éppen a lényeget nem veszik észre: a művin túli lényeget, az egységet.
Azt a (szín)harmóniát, ami mindannyiunkat, egytől egyig, kivétel nélkül, kívül-belül jellemez. Ha ránézünk egy állatra, egy növényre, egy tájképre, vajon érezzük-e azt, hogy a színei nem helyénvalók? Gyönyörködtünk-e már egy virág szirmainak, egy állat bundájának a fényében, színében? Vagy akár egy hozzánk közelálló ember szemének a színében? Gondoltuk-e már a naplementét szemlélve, hogy hmm… milyen uncsi színek?
Jellemzően éppen ezt a tökéletességet vagyunk hajlamosak önmagunkban lekicsinyelni, megtagadni.
(Ja? De hát ez csak én vagyok! Az más!)
Amikor valaki azt mondja: Ez baromság, nekem minden jó áll! Mindenki vegyen fel, amit csak akar! – valójában a sokféleség megértésétől és meglátásától zárja el magát. Nem illeszkedhetünk mindenhová, és nem, nem állhat minden jól nekünk. De a kérdés: valóban probléma ez? Nem éppen segítség, támasz, biztonság? Ismerni a lehetőségeinket, a kereteinket.
Amíg színvakok vagyunk saját magunkra, a világ is az körülöttünk.
Hiszen mások próbálják meghatározni, mitől lehetünk vonzóbbak, fiatalabbak, szebbek stb… Újra és újra át akarnak majd szabni minket, fel akarnak élénkíteni, le akarnak mázolni, ragyogóbbá akarnak tenni… szó szerint át akarnak színezni, természetesen mindezt a mi érdekünkben.
Amikor kicsúszol ebből a rendszerből…
azt veszed észre, hogy a világot egységesebbnek, sokszínűbbnek és értékesebbnek látod. Pusztán azzal, hogy elfogadod: a színeid, az adottságaid tökéletesen helyénvalók, akár a fák, a virágok, az égbolt, a víz színei. Vagy a családod színei. (Tágabban mondhatjuk, akár a nemzeted színei, mert azok is vannak.) 🙂 Hol máshol lennél otthon, mint ebben a harmóniában? De a legfontosabb: egyszerűen nem látsz többé okot arra, hogy más akarj lenni! Hiszen nem vagy (színeidben sem) több, vagy kevesebb senki másnál!
A legtöbben árral szemben ússzák végig az életüket.
Vagy mondjuk inkább, a színeikkel szemben. Ahelyett, hogy a megértésükre törekednének, küzdenek ellenük. Hamis képeket kergetnek, bármit magukra aggatnak, ami elfedi őket, és ellenségként kezelnek mindent, ami a művi réteg alól, akár egy makacskodó lenövés, kibukkan. Mert kibukkan, végeredményben csinálhatunk bármit, a színeink létezők, a festék pedig úgyis lekopik a legvégén.
Fogadjuk el: rossz színek nem léteznek. (Ahogy önmagukban rossz színharmóniák sincsenek, magyarázzuk el mondjuk a kolibrinek, hogy a szárnyain a kék és a barna üti egymást. 🙂 )
Csak rosszul felhasznált színek léteznek, melyek a maguk természetét követve válnak keménnyé, nyerssé, viszálykodóvá a viselőjükön. A szín maga nem tehet róla, hogy nincs ideális környezetben. A szín annyit tesz, amennyit tud. Kiemel, vagy elnyom. Megmutat, vagy elrejt. Kivirágzik, vagy elhervad. Akárcsak mi magunk, mellette.
Miért is ne használnánk inkább előnyünkre, mint hátrányunkra?
A színek szelíd gyógyítók
Rád mosolyognak, megfogják a kezed. Lesznek, amikkel úgy találkozol, mintha örökké ismertétek volna egymást. Lesznek, amik megdobogtatják a szíved. Más színekkel méregetitek majd egymást, lehet nagyon sokáig, és nem igazán tudjátok eldönteni, hogy kell-e nektek az a közös randi… Más színek olyanok, mint egy biztos támfal. Bármikor erőt adnak. Ha törik, ha szakad. Lesznek színek, amik túlmutatnak a jelen korlátain, és új utakra csábítanak. És lesznek színek, amiket el tudsz majd engedni. Mert megérted, neked itt és most nincs velük (komolyabb) dolgod.
A színek bölcs tükrök önmagadra. Ha a színeiddel vagy a legjobb barátságban, saját magaddal vagy barátságban. Ha kiállsz a színeid mellett, saját magad mellett állsz ki. Az értékeid mellett. A szépséged mellett. A „helyénvalóságod” mellett, mindennel szemben, ami azt üzeni: csak egyféleképpen lehetsz elég jó, elég fiatal, elég szexis, elég „színes”.
A színeiddel felelősséget vállalsz, a színeid rákényszerítenek, hogy ne bújj el másvalaki színeiben, hogy ne rejtőzz el saját magad elől.
Ez egy utazás
Külső, belső is egyben. Van, aki sose fog elindulni. Mások lehet, hogy visszafordulnak. Lesznek, akik néha elhagyják az ösvényt. Sőt, olyanok is, akik közlik: nem is látnak semmiféle ösvényt, és ez így van rendjén.
A színekkel kapcsolatban (ahogy az élet más területein) nincs mindenkire illő válasz, mindenkihez közel álló megoldás. A legfontosabb, hogy a saját világodat tedd színesebbé, vagy legalább törekedj rá a meglévő eszközeiddel.
Ha bizonytalan lennél, ha nem tudod, hogyan is indulj el, javaslok egy nagyon egyszerű feladatot.
Legyél egy kicsit magadban, zárj ki minden zavaró tényezőt, végy egy tükröt, és egy (nem túl éles fényű) lámpát. (Vagy a mobilod lámpáját)
Fordítsd az arcod felé, és nézz bele egészen közelről a szemedbe. Figyeld meg a szivárványhártya szabálytalanságait, számold meg az apró pettyeket, fedezd fel, hogyan szűkül és tágul a pupillád, milyen finom gyűrű öleli körbe a színeket, milyen eltérő mélységei, titkai vannak a jobb és a bal oldalnak.
Ha elmúlik az első öt perces zavarod (ami biztosan lesz, mert hát mikor is kerültél ilyen -szem-közeli kapcsolatba önmagaddal), egészen meditatív élményben lehet részed.
🙂
És ha valaki legközelebb megkérdezi, mit is szeretsz magadban, nyugodtan mondhatod, hogy a szemed színeit. Mert valóban csodálatosak.
Ezúton is szeretném megköszönni Ambrus Juditnak, hogy megosztotta velem a tizenkét színtípusról készített, gyönyörű mandalájának a képét – és élményét!
Élőben biztos még magával ragadóbb, de így is hosszú percekig tudom nézegetni.
🙂
"A szín a fény jellemzője. Már a tárgyakra eső fény is színes, nem a tárgy teszi színessé a fehér fényt." Isaac Newton
Hű, de jó ötlet volt ez a mandala-kör, gyönyörű és kifejező lett. Volt, hogy megihletett már az évszakelmélet, de csak a négyes felosztásig merészkedtem.
Hideg nyárként érdekes módon itt a sötét tél mintáját szúrtam ki először, az tetszik a leginkább, pedig majdnem szemben áll az én típusommal a körben. Mondjuk van bennük közös, a sötétkék.
Ez is klassz lett! Nagyon szép a mandala, gratulálok hozzá! (És szerintem teljesen korrekt és logikus is, én elsőre levettem, melyik kör melyik típusé.)
Timi, megragadott egy félmondatod, a nemzet színeiről. Ezt van kedved bővebben kifejteni?
(És van még egy téma, amivel „adós” vagy, egyszer felvetődött, és mondtad, hogy majd írsz róla: hogy hogyan lehet meleg színeket egy hideg színvilágba (vagy fordítva) beilleszteni?
Szia Magdi!
Köszönöm a hozzászólásodat!
A nemzet színeit úgy értem, hogy nagyjából minden népcsoportnak/országnak van valamilyen genetikai alapjellemzője a színvilágában is. (PL: a délies karakterű, északi karakterű stb.)
Köszi a téma emlékeztetőt, majd pótlom! 🙂
üdv!
Timi
Nagyon frissítő volt olvasni ezt a cikket.
Soha nem értettem, hogy milyen színek állnak jól valakin, az elmúlt 1-2 évemet naracsokban, barnákban és sárgákban töltöttem, mostani tudásom szerint hideg nyárként. Tavaly ősszel egy boltban anyagvásárlás közben „megvilágosodtam”, mikor a magam elé lógatott mustársárga mégsem tetszett a tükörben, és ahogy letettem, megláttam a borvörös felsőt, ami rajtam volt. Abban a pillanatban esett le a tantusz. Nem sokkal utána megtaláltam a blogodat, és mohón keresgélni kezdtem ebben a témában. Hamarosan be is kategorizáltam magam nyárnak, majd hideg nyárnak. Mindig volt valami bajom a kinézetemmel, sosem voltam „eléggé valamilyen” saját magam számára. Most rájönni, hogy én ilyen közepes, kissé tompa színű vagyok, és ezzel semmi baj nincs, hatalmas felszabadultságérzés. Képes vagyok már mindenféle festék és cicoma nélkül szépnek látni magam és ez az önazonos érzés más területein is látszik az életemnek. Nem gondoltam volna, hogy ennek ekkora jelentősége van. Köszönöm a nagyszerű munkát, amit a blogon végzel, sokat segített nekem.
Szia Vivien!
Köszönöm a hozzászólásodat, örülök, hogy érdekesnek találtad a cikket!
A gyakorlatban én is azt látom, illetve tapasztalom, hogy közvetve-közvetlenül hatással van a külső a belsőre és fordítva, ezért is írtam, hogy a színek szelíd gyógyítók, mert szinte észrevétlenül, (szín)cseppenként építgetik akár az önbizalom évek alatt széthullott kis tégláit, és ez más területekre is ki tud hatni az életünkben. 🙂
Szóval összességében veszíteni nem veszítünk, ha kicsit színesedünk, az biztos!
🙂
Üdv!
Timi
Csodás cikk lett, öröm volt olvasni! 🙂
A mandalán én is úgy látom, hogy a sorrend (óramutató járásának megfelelő irányban) tél, tavasz, nyár és ősz.
A nyár típuson töprengtem egy ideig, az első kört érzem a lágy nyárnak, viszont ebben az esetben a középső lenne a világos nyár, amit viszont hideg nyárnak gondolok, tehát sehogy sem stimmel, akkor viszont tényleg az első kör a világos nyár.
Szia Annamária!
Köszönöm a hozzászólásodat!
Én is elmélkedem az altípusokon, a logika elve mentén próbálom sorba rakni őket, valószínű amúgy, hogy élőben egyértelműbbek lehetnek azért a színek mint így, fényképen. 🙂
De izgalmas és szép látvány így is, úgy is, az biztos!
Üdv!
Timi
Nagyon jó, elgondolkodtató írás. Én hobbi szinten nagyon sokat foglalkozom növényekkel, virágokkal és általában a természettel (fotózás, kertészkedés révén) és azt látom, hogy az életnek ezen a területén is – akárcsak a divatban – megfigyelhető ez a fajta emberi telhetetlenség.
Soha nem értettem például, hogy mi szükség van kékre, csillámosra, szivárványszínűre és egyéb borzalmasan természetellenes színre festett rózsákra, amikor, a nemesítőknek hála, ma már milliónyi fehér, rózsaszín, lila, sárga, narancs és vörös árnyalatú virágból lehet választani. Igaz, hogy kéket sima nemesítéssel nem lehet előállítani (a tiszta kék a növényvilágban a legritkább virágszínek közé tartozik), de ha már kéket akarunk, akkor miért nem a nefelejcset vagy a jácintot választjuk a rózsa helyett? Miért kell vajon az embernek mindig az, ami nincs? Miért tetszik jobban egy kirívóan természetellenes szín? Igaz, hogy különleges (hiszen a természetben nem fordul elő), de vajon miért értékelünk többre egy szintetikus festékekkel hupikékre festett fehér rózsát, mint egy olyat, amelynek a színeiben, formájában vagy akár illatában évtizedek, évszázadok nemesítő munkája van?
De mondhatnék rengeteg másik példát, a rikító neon-narancsszínűre vagy ciánkékre festett, valójában fehér orchideákat, vagy – számomra ez már a horror kategória – a szórófejes festékkel pirosra, ezüstre, aranyra vagy épp narancssárgára befújt szerencsétlen pozsgásokat és kaktuszokat karácsony tájékán. Miközben éppen a pozsgások annyi gyönyörű, természetes színben tudnak megjelenni a hamvas liláktól, szürkéktől a bordón és rózsaszínen át a vörösökig… (persze nem a holland kertészetben, hanem ha valóban az igényeiknek megfelelő fényviszonyok közt tartják őket). De nem, nekünk az kell, ami úgy néz ki, mintha műanyagból öntötték volna, akkor is, ha valójában élő növény, ami a vastag festékréteg alatt haldoklik. Nagyon szomorú ez és annyira tükrözi sok ember természethez – és vele együtt a természetes színekhez – való viszonyát. Mintha tényleg „uncsi” lenne már mindaz, ami természetes. Szóval köszönjük a cikket, Timi, szerintem jó dolog, ha minél több helyről, minél több szakma képviselőjétől hallható néha egy-egy ilyen gondolat, üzenet.
Szia Dorka!
Köszönöm a hozzászólásodat, örülök, hogy tetszett a cikk!
Az általad leírtakkal teljes mértékben egyetértek, nagyon elborzaszt és elszomorít az, amikor élő virágokat látok így összegányolva (jobb szót nem is tudok rá), majd félredobva, leértékelve, mert már elmúlt az ünnep.
🙁
Üdv!
Timi
Csodás a mandala, és remek írás, köszönöm! 🙂 Megkérdezhetem, mert sajnos nem egyértelmű nekem, melyek a tél típus színei a körben?
Szia Anna!
Köszönöm a hozzászólásodat, örülök, hogy tetszik a cikk!
A színtípusok (szerintem) az óramutató járásával egyezően, 12 órától: tél, tavasz, nyár, ősz.
Az altípusokon kicsit elmélkedem mindig…
Ahogy én látom:
Sötét Tél, Hideg Tél, Élénk Tél, Meleg Tavasz, Élénk Tavasz, Világos Tavasz, Világos Nyár, Hideg Nyár, Lágy Nyár, Lágy Ősz, Meleg Ősz, Sötét Ősz.
Izgalmas, ki-hogyan értelmezi őket.
🙂
Üdv!
Timi