Ne nyanyásítsunk!

Ha öt forintot kezdtem volna el gyűjteni, ahányszor csak valaki “nyanyásnak” titulált az elmúlt években egy színt, jó sok gombóc fagylalt kijött volna már belőle. Érdekes, hogy tulajdonképpen már az összes színcsoporttal kapcsolatban használta valaki ezt a jelzőt, tehát elmondható, hogy nincsen olyan árnyalata a színgömbnek, amit ne fenyegetne a “lenyanyásítás” veszélye.

Valamiért azt, hogy egy színnel nem érzünk lelki közösséget, szeretjük nagyon kreatív köntösbe bújtatni az egyszerű “nem tetszik” helyett. Azonnal megszemélyesítjük az árnyalatot. Elképzeljük, hogy szerintünk ki viselné az adott színt, tehát ahelyett, hogy saját magunkra koncentrálnánk, teljesen felesleges időt és energiát pazarolunk arra, hogy létező, vagy nemlétező társadalmi csoportokat kompletten lilákba, zöldekbe, feketékbe, kékekbe öltöztessünk.

A színek szerinti (érzelmi) kódolás ősidők óta jelen van az életünkben az ellenséges vár zászlójának színétől át a “Fradi-zöld – Újpest-lila” ellentétének feloldhatatlanságáig, szóval itt sincs sok újdonság a nap alatt.

Az adott színre vonatkozó élményeinket, érzelmeinket összekapcsoljuk egy olyan személlyel, csoporttal, akik számunkra kevésbé szimpatikusak, így igazoljuk az adott szín által kiváltott belső ellenszenvünket. Nagynénikkel, szomszédnénikkel, suhancokkal, kalauzokkal, sőt, még azzal a furcsa és ódon szagú nénivel is hajlamosak vagyunk azonosítani egy színt, akit öt évesen egyszer egy zsúron kötelességből meg kellett puszilnunk.

A “nyanyásítás” fegyverét nap mint nap alkalmazzuk, amikor valami olyat látunk, ami nekünk nem tetszik. Különösen, ha öltözködésről van szó.  Olyannyira rettegünk ettől a címkétől, hogy akár le is mondunk egy ruhadarabról csak azért, hogy a környezetünk ne ítélje meg ily módon. És vele együtt minket is. A színek “lenyanyásodása” ugyanis a legtöbb ember fejében tulajdonképpen státusz-zuhanás.

Én nem lehetek “nyanyás”. Én nem viselhetek “nyanyás” színeket! Mi van, ha mások “nyanyásnak” gondolják? – mivel mi magunk is szinte folyamatosan és előszeretettel negatív képeket társítunk ehhez a jelzőhöz, rettegünk, mikor is kapjuk őket vissza valaki mástól. És a kör tulajdonképpen be is zárult.

Természetesen a “nyanyás” film továbbra is és kizárólag a mi fejünkben forog! Mert honnan is tudhatnánk, hogy a másik mit is ért éppen “nyanyás” alatt, amikor fintorogva a padlizsánlila pulóverünkre néz? Ódivatú özvegyasszonyokat hatvan fölött? Vagy sarki kisközértben rágógumit pattogtató Marikát, aki szörnyen elhanyagolt padlizsán pulóverben ácsorog a pénztárnál? Ki tudhatja?

Kicsit olyan ez, mint az autódudálás. Mindenki azt gondolja, hogy minél hosszabban nyomja, annál jobban kommunikál a segítségével, holott egy dudálásból nem lehet szót érteni. Szerencsére a “nyanyásítás” mumusával szembe lehet nézni. Minél többször halljuk, annál kevésbé tűnik rémisztőnek. Sőt. Kijelenthetem, hogy immunissá is válhatunk a “nyanyás” színekkel szemben.

Mivel “nyanyás” színek nem léteznek!

A jó lilák és a rossz lilák. A csúnya barnák és az öreges narancsok. AZOK a pudliszínek. A förtelmes izékékek. Minél kacskaringósabban kifejtett “nyanyásítással” találkozunk, próbáljuk meg elképzelni szegény, kitaszított színeket, ahogy egy nagy táblával a nyakukban bebandukolnak a “nyanyás” ajtón a többi “nyanyás” színhez, “nyanyás” színközösséget vállalni.

Ott ül a sarokban a szomorúan csüggedő ibolya. A héten már negyedszerre dobták félre, mert olyan szottyadt. Mellette a falat bambulja a szürke, ha már olyan unalmas, ő is unatkozik. A khaki napok óta senkihez se szól, megsértődött, hogy megint lekakizták. Bejön az ajtón a lehangolt narancsvörös. Kérdezik tőle, miért van itt? Áá, ne is mondd! Megint vér-ciki vagyok egy elrontott frizurában!

Miért is nem érdemes tehát “nyanyásítanunk” egy színt?

  • Mert a világon semmi, de semmi ráhatásunk nincs arra, hogy kinél, mi fogja benyomni a “nyanyás” indítógombot. Ne feledjük: a mi “nyanyás” színünk nem mindenki “nyanyás” színe!
  • Ha nálunk indul el az a bizonyos “nyanyás” film, inkább gondolkozzunk el azon, miért is törnek fel belőlünk oly intenzitással a “békávékék” emlékek?
  • Valóban annyira fontos számunkra, hogy mások mit gondolnak a ruhánk színéről? Vagy megfordítva a kérdést: miért érezzük fontosnak, hogy felcímkézzük amit viselünk, amit mások viselnek?
  • Minél több színnel szemben tanusítunk ellenállást, annál színtelenebbé fakítjuk a világot! A színek egyenrangúak és tökéletesen harmonikusak. Pusztán annyira szerencsések vagyunk, hogy érzékelhetjük őket. A szemünk látja, az agyunk értelmezi őket. A “nyanyásításuknak” nagyjából annyi értelme van, mint egyesével szidni a csillagokat: – Te, ott! A Kis Göncöltől jobbra! Te kis fényű! Te, igen! Nagyon nem tetszel nekem!
  • Utolsóként, de talán legkiemeltebben. Ha kicsit is ismerjük a színtípusok világát, a továbbiakban teljesen értelmetlen és érthetetlen, miért is ragaszkodnánk ehhez a megközelítéshez, hiszen tudjuk és tapasztalhatjuk, hogy nincsenek rossz színek, pusztán nem megfelelő emberen látott színek!

Ahhoz, hogy kilépjünk a “nyanyásító” sokadalomból egyetlen dolgot kell pusztán megtennünk:

Fejezzük be a “nyanyásítást”!

Ne használjuk se ezt, se más negatív jelzőt egy színre vonatkozóan, próbálkozzunk meg helyette a jó öreg, és végtelenül egyszerű: Nekem nem tetszikkel! – melynek előnye többek között, hogy nem félreérthető, nem töltünk vele fölöslegesen sok időt, és nem minősítünk vele egyetlen munkáját végző ellenőrt, kardigánjához ragaszkodó, idős hölgyet sem. Tényleg, gondoljuk át. Ő lehet, valakinek az édes, aranyos nagymamája.

Ha azt mondjuk, “nekem nem tetszik, de máson lehet, hogy szép!“, vagy “nekem nem tetszik, de ha te jól érzed magad benne, elfogadom, a te döntésed.” – egyfelől felszabadulunk az ítélkezés súlya alól, másfelől a másikat sem hozzuk kényelmetlenül “nyanyás” helyzetbe.

Hagyjuk a színeket (és az embereket) olyanoknak lenni, amilyenek! Ha ezt megtesszük, onnantól tulajdonképpen azt is megengedhetjük másoknak, hogy “nyanyásnak” titulálják a kedvenc ruhánkat, hiszen valaki “nyanyás” színe lehet a mi legeslegtündöklőbb Jolly Joker színünk. És tudjuk, hogy ez így is van jól.


"Ha az ember egyszer eltökéli, hogy csupa jót gondol magáról, akkor nem ismer lehetetlent." Robert Merle

By |2018-12-15T00:07:34+00:002018. december 14.|cimke: , , , |2 hozzászólás

A szerzőről:

Hiszem, hogy kortól, nemtől függetlenül mindenkiben ott rejtőzik a vitalitás ahhoz, hogy (újra) megtalálja legbelső erőforrásait, hogy a jó megjelenés fortélyai bárki számára megtanulhatók és segítségükkel kifejezhetjük mindazt a szépséget, ami bennünk lakozik.

2 hozzászólás

  1. Ibolya 2018-12-15 - 18:33 - Válasz

    Kedves Timi!
    Szívesen olvasom az írásaidat. Ez is tetszik, mert a “jelenség ” létező és nagyon találóan, szellemesen írtál róla. :))) Jót mosolyogtam, persze, hogy én is beleestem már ebbe a hibába. :))

    • Molnár Tímea 2018-12-15 - 19:25 - Válasz

      Kedves Ibolya!

      Köszönöm a hozzászólást, örülök, hogy tetszett a cikk! 🙂

      Üdv!
      Timi

Hagyj üzenetet

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..