Képzelet, vagy valóság? Mit látsz a tükörben?

Ez a bejegyzés meghallgatható podcast formájában is:

Talán nincs szükség komoly kutatásokra ahhoz, hogy kijelentsük: az esetek legnagyobb százalékában a valóságnak nem sok köze van ahhoz, amit a tükörben látni vélünk. Akár a próbafülkében, akár otthon, a gardróbszekrény előtt állva, a nők többsége képtelen objektíven felmérni a testalkata sajátosságait. Egyszerűen túl sok köztünk és a tükörképünk között a tanult és képzelt akadály. Melyek is ezek a leggyakoribb akadályok? Vegyünk sorra néhányat közülük.

A belső nézőpont

Talán ez a legnyilvánvalóbb, egyszerűen más egy külső és egy belső nézőpont, soha se fogjuk magunkat teljes realitással látni, ami nem is lehet cél. Azzal, ha elfogadjuk saját nézőpontunk természetes esendőségét, korlátait, már előrébb vagyunk a békés együttéléshez a testalkatunkkal.

Az átlagos elszabások

Kevés a minőségileg akár csak megfelelőnek is nevezhető kínálattal rendelkező üzlet manapság. Míg régebben a precíz szabásvonalak, a pontos illesztések, az igényes kidolgozottság teret tudott kapni a ruhaboltokban, ma már a legtöbb helyen a minőség illúziójára se törekednek: olcsó alapanyagokból, olcsó kivitelezéssel ömlesztik ránk a silányabbnál silányabb megjelenésű ruhákat.
Hogyan is várhatnánk el, hogy egy cég valóban használható és kényelmes konfekcióra törekedjen, amikor tízezrével készülő felmosórongyot értékesít blézer címén? A könnyebbik út az alaktalanság, az igénytelenség közízléssé nevelése, mert hát kinek is tűnik fel, hogyan áll és gyűrődik valami, ha körülötte mindenki máson is ugyanazt látja viszont?

Sokan a próbafülkékben tapasztalt deformitások alapján értelmezik a testalkatukat, holott éppen fordítva kellene látnunk mindezt! Soha se a mi testalkatunkkal vannak problémák, hanem azzal, amit rá akarnak erőltetni! A standardizálás semmilyen területen nem kedvező, nem is kell túl sok hozzá, hogy valamink vagy túl kicsi, vagy túl nagy, vagy túl vékony, vagy túl kerek legyen a kikiáltott ideálishoz képest. 7 milliárd ember nem férhet el ugyanabban a méretsorban.

(fel) Címkézések

Az emberi agy a címkék megszállottja, nem véletlen, hogy mindent igyekszünk a lehető leghamarabb biztonságos kis dobozkákba sorolni. A ruhavásárlás címkézései túl sok érzelmi töltetet kapnak, ami megint akadályozza a testalkatunk reális értékelését. 34-es, 46-os, 38-as, S-es, XXL-es… Mit sem számít, ha közben nem kényelmes, nem előnyös, nem ideális. A nők többsége pusztán üres számokkal folytat örökös küzdelmet ahelyett, hogy arra figyelne, a számokon túl mi is az igazán megfelelő a számára? Sajnos a ruhagyártók is tisztában vannak vele, hogy a többség előbb vásárol meg egy rossz 34-est, mint egy hibátlan 38-ast pusztán a méretezés miatt.
Ne a számok határozzák meg a döntéseinket, vagy azt, mit is gondolunk a testalkatunkról!

Negatív emlékek

Sokan vannak, akik kevésbé támogató közegben nőttek fel, nem láttak követendő példát, vagy a környezetükben egyszerűen nem volt szokás foglalkozni a megjelenéssel. Még ha jószándékkal is predesztinálja egy édesanya, hogy a lánya esetleg kerekebb adottságú a kortársainál, a „Neked már csak ilyen bálna hátsód van, kislányom!” – mondatokkal nem igazán támogatja az egészséges önelfogadás útját.

Így visszhangozhatnak vásárlásnál olyan mondatok a fejünkben, amiket nagyon régen hallottunk, de még mindig hatással vannak ránk. Hány vásárláson vagyunk túl, amit egy sötét gomolyfelhővel a fejünk fölött töltöttünk el úgy, hogy semmivel sem voltunk elégedettek?
„Ronda vagyok!”, „Rám semmi sem jó!”, „Hát itt aztán nincs semmi értelmes!” „Csak elvesztegettem az időmet!”
Tegyük a szívünkre a kezünket! Értünk el bármit is ezzel a megközelítéssel? Jól éreztük magunkat, miközben ezeken rágódtunk? Na ugye, hogy nem. Akkor miért csináljuk mégis újra és újra ugyanazt?

Fontos felmérnünk, hogy ezek az állítások egyáltalán nem nevezhetők építő jellegűnek, vagy bármilyen formában is objektívnek! Ne azonosuljunk velük! Ne az határozza meg, mit gondolunk a testalkatunkról, hogy mit is mondott róla XY tíz, húsz, harminc évvel ezelőtt.

Bezzeg a szomszéd fűje…

A másokhoz történő, kényszeres hasonlítgatás -főként, ha öltözködésről van szó – a nőket talán jobban jellemzi, mint a férfiakat. Nem segít ebben az sem, hogy körülöttünk minden és mindenki tökéletes – már ami az átlagos reklám-és divatkampányokat illeti. Pedig senki sem az, ennek ellenére hajlamosak vagyunk mindenkit szebbnek, fiatalabbnak, hosszabb lábúnak, formásabb mellűnek, karcsúbbnak, sikeresebbnek, jólöltözöttebbnek stb. értékelni, mint saját magunkat.
Valóban hatással lehet a testalkatunkra, hogy másoknak mekkora a körmérete, magassága, súlya?
A választ tudjuk, mégis olyan eszményképekhez szeretnénk hasonlítani, akik valójában nem léteznek.

A hasonlítgatás – különösen a negatív megközelítésű – rettentően káros, felesleges és időpocsékoló szokás. Ha fel is ismerjük a különbségeinket, azt tegyük mindig elismerően! A valódi erő sosem a kritizálásban rejtőzik, hanem az elfogadásban! Arra koncentráljunk, ami másokban szép, esztétikus, így saját magunkhoz is könnyebben és egyszerűbben fordulunk pozitívan!
Minden dícsérő szó, amit másokra teszünk, vagy gondolunk egyben a saját önbecsülésünket erősíti!

A régi szép idők

Talán az egyik legnagyobb kihívás elfogadni a testünk lassú enyészetét, a gyermekvállalással, korral, betegségekkel együtt járó kisebb-nagyobb testalkati változásokat. A leánykori frissességet, kontúrvonalakat, körméreteket kergetni a legtöbbször hiú ábránd, viszont mindig meg van a lehetőségünk a jelenlegi alkatunkból kihozni a maximumot!
Soha se késő megmutatni, felfedezni azt, ami MOST izgalmas, esztétikus, arányos rajtunk!

Ne egy sokéves fotó alapján döbbenjünk majd rá, hogy tulajdonképpen a mostani megjelenésünkkel sincs a világon semmi baj! Mit is találunk a két állomás között? Elvesztegetett időt!

Bolhából elefántot

Hajlamosak vagyunk mindent felnagyítva látni a tükörben. Egy gyerekkori, vagy műtét utáni heget, egy esztétikailag kevésbé szerencsés anyajegyet, egy finom aszimmetriát a lábformánkban, a szemüvegességünket, a ráncainkat stb. Ezek általában éppen azok a kisebb eltérések, amik egyedivé tesznek minket! Ha megjegyezzük őket mások előtt, többnyire azt a választ kapjuk, hogy „Oké, ott van, na és?” – ezen, kisebb hibáinkra valójában csak mi tekintünk óriás teherként. A legtöbbször a legjobban azt takargatjuk, aminek a legkisebb a jelentősége a megjelenésünk egészére nézve.

A nők hajlamosak elveszni a részletekben, kevésbé az összképet látják. Sokan nem is érzékelik a testük egészét, pusztán egy-egy (hibás) testrészként definiálják magukat, sajnos akár élethosszig is! Ha vakfoltokat fedezünk fel a testünkön, valószínű, hogy még mindig nem látjuk az egészét olyannak, amilyen. Próbáljuk máshová terelni a figyelmünket, fogalmazzuk meg, hogy a kisebb eltérések mellett mi az, amivel MÉG rendelkezünk? Formás vállakkal? Szép dekoltázzsal? Arányos lábakkal? stb.

Kérdezzünk meg egy megbízható barátot, vagy a társunkat, párunkat, mi az, amit vonzónak, esztétikusnak, figyelemre méltónak talál rajtunk? Meg fogunk lepődni, mert még akár az is lehet, hogy éppen azt a szépséghibát, amiről eddig úgy gondoltuk, hogy megkeseríti az életünket…

Képzeletbeli jóbarátunk: a nagy fenék

Szükséges még megemlítenünk azokat az adottságokat, amik igazából csak a fejünkben léteznek. Ha valóban az a látvány fogadna minket az utcán, ahogy az emberek többsége elképzeli, vagy látni véli saját magát… hát, elég sok torz, szürrealista alakot látnánk, többnyire formátlanul nagy hátsókkal. 🙂

Vannak testalkati tulajdonságok, amikkel valójában nem rendelkezünk, csak elhitetjük magunkkal. A tanácsadások alkalmával rengeteg nem létező hibát, torzulást, vagy olyan jellemzőt fel szoktak sorolni a nők, amik valójában nincsenek ott, csak beképzelik. Talán ezektől a tévhitektől a legnehezebb megszabadulnunk, hiszen először is fel kell ismernünk, hogy nem léteznek. Nem elég, ha valakitől halljuk, látnunk is kell.
Ezekre a képzeletbeli, kényes pontokra hívhatják fel a figyelmünket azok a szituációk, amikor úgy érezzük, mindenkinek elment az esze körülöttünk, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy nem látják, amit mi látunk.
„Még, hogy nem nagy a fenekem! Hát csak rá kell nézni, mekkora!” – ismerősen cseng?

Mint az élet más területein, ebben az esetben is elmondható, hogy a legnagyobb akadályt többnyire a saját démonaink, hosszú évek csőlátása, a rossz berögződések, a fel nem dolgozott érzelmi gátak jelentik, ha a testalkatunkról, vagy az öltözködésünkről van szó.

Sok türelemmel, kitartással, önismerettel, pozitív és építő megközelítéssel, saját magunk elfogadó támogatásával azonban mindez visszafejthető, megérthető, és a saját előnyünkre formázható. Természetesen nem egyik napról a másikra történnek csodák, inkább fokozatosan engedjük el a makacskodó ellenállást, a kellemetlen emlékeket.
Általában szinte észrevétlenül hagyjuk magunk mögött a régi beidegződéseket, és jó esetben elérkezünk oda, ahol élhetően, elfogadható realitással értékeljük magunkat, és nincs szükségünk többé arra, hogy ítélkezzünk a saját testalkatunk felett.

Képek forrása: depostiphotos.com

"Ahogy nő benned a szeretet, úgy nő a szépség is." Dan Millman